Ki fizeti a válságadókat?

Ha a most megterhelt vállalatok teljes egészében áthárítják a fogyasztókra a különadót, az egy százalékkal emeli az inflációs rátát – figyelmeztetett a héten Karvalits Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke az IMF tárgyalódelegációjával és a Nemzetgazdasági Minisztériummal tartott közös tájékoztatón.

Miről beszélgessünk?

A nagyi remek asszony volt, de az egészen biztos, hogy nem olvasta például a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének kiadványait. Különösen nem a Miről beszélgessünk? című sorozat füzeteit, amelyek eszmei munícióval és korszerű érvkészlettel voltak hivatva felvértezni az MNDSZ-asszonyokat a legaktuálisabb közéleti kérdésekben is.

Nemzeti egység parancsra

Ennyi nemzeti dolog nemzése tömérdek energiát emésztett fel Gömbös Gyulától, tehát a kevésbé fontos teendők várhattak.

Tálibok a ringben

Az Ajubi család otthonában vendégeskedem Kabulban. Ahogy a család legkisebb tagja illegeti magát a rádióból szóló dallamokra, próbálom elképzelni, milyen is lehetett tíz éve a tálibok alatt.

Orbán forradalma: Uramisten, mivé lettünk!

A vége... Talán azon a ponton jön el, amikor lesz valaki, aki egy pillanatra levegőt vesz és félreáll gondolkodni – a kormányoldalon is.

 

Vesztésre áll a tudomány az ezotériaiparral szemben

Meglepő diagnózissal állt elő a reumatológus, amikor 92 éves anyósomat – akinek remeg a feje és fáj a válla – megvizsgálta: a tünetek arra utalnak, hogy elveszítette kapcsolatát Istennel és amíg meg nem találja, addig ne számítson gyógyulásra. Feleségemnek pedig – aki kétségét fejezte ki e terápia hatásosságát illetően – azt tanácsolta, mindenféle haszontalanság helyett inkább több spirituális ismeretet szívjon magába.

Mintha homály borulna a felvilágosodásra, amit Kant 1784-ben még így üdvözölt: „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha az oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljen vele. Sapere aude!” A „Merj gondolkodni!” jelszót visszhangozta Batsányi János – „Ím az igazságnak terjednek sugári, Dőlnek a babona fertelmes oltári...” –, de ez vezérelte a kor legnagyobbjait is. Voltaire és Washington, Goethe és Jefferson, Humboldt és Franklin egyszerre voltak írók, politikusok, és kísérletező tudósok.

A következő századok során az emberek egyre növekvő reménnyel és bizalommal tekintettek a tudományra. Igaz ebbe némi sznobizmus is vegyült: bár mind kevésbé értették, mégis nagyra becsülték. A XX. század végére azonban a bizalom elfogyott. A tudóst ma inkább egy „antisznob” társadalom veszi körül. Az „antisznob” – írta Bálint György a kultúrával kapcsolatban – arrogánsan elutasító. Napjaink átlagemberét nem zavarja tudatlansága. Sőt kérkedik azzal, hogy nem hisz a tudománynak. A környezetvédő tüntetők tábláin a feliratok: „A tudósok elhallgatják az igazságot”; a genetikailag módosított termények használata ellen tiltakozókén: „A kutatókat megvette az üzlet”; a H1N1 vírust csalásnak minősítőkén: „Mondj nemet a vakcinára” – miközben a H1N1-ről senki sem tudhatta, hogy enyhe járvánnyal elvonul, hiszen a szakemberek évtizedek óta tartanak az új világjárványtól.

Hanyatlani látszik az ész napvilága. A könyvesboltokban – saját „felmérésem” alapján – egy tudományos ismeretterjesztő könyvre három áltudományos jut, a népszerű hetilapok oldalain az arány 1/5, a tévék adásidejében pedig, 1/10. Az emberek asztrológiából igyekeznek biztatást meríteni. „Boszorkány” segítségét keresik, hogy venné le róluk a – vélt – rontást. „Látókhoz” fordulnak, mondaná meg a tuti befektetést. „Távgyógyítóknál” keresnek enyhülést testi bajaikra. Kételkedés nélkül elfogadják a csodadoktor ígéretét, teája gyógyítja a rákot, és meg sem fordul a fejükben számon kérni rajtuk a gyógyszereknél megkövetelt – az alkalmazás feltételeiről, és a mellékhatásokról kérdezze orvosát, gyógyszerészét – figyelmeztetést.

Egy találó megfogalmazás szerint a „táltosok már a spájzban vannak”, a társadalom mégsem ítéli aggodalomra okot adónak a helyzetet. A többség úgy gondolja, aki ilyen módszerekhez fordul, ugyan a pénzét szórja, de cserébe legalább megnyugtató ígéretet és némi reményt kap. Ez pedig rohanó korunkban tulajdonképpen elfogadható csereüzlet. Fejlett infrastruktúrával „kibélelt” világunkban a körülmények – többnyire – nem sürgetők. A dolgok – hála éppen a tudománynak – olajozottan működnek. Egyre kevésbé értjük ugyan a rendszerek viselkedését, de ez többnyire nem zavar. Így, ha egyébként beveszem a gyógyszert, s emellett még erősítem a „biorezonanciámat” vagy edzem a „csakrámat” – magánügynek tűnik.

Az ezotériaiparnak azonban mind veszélyesebb és messzebb ható változatai alakultak ki. Ezek spektruma az önmagunknak okozott súlyos testi károktól a közveszélyességig terjed. Az elhunyt és a jelenlegi pápa AIDS-szel kapcsolatos politikai akciói, amelyek az óvszer hatástalanságát sugallták, és helyette az önmegtartóztatást javallották, több tízezer új AIDS-es beteget „eredményezett”. Ha valaki azt javasolná, gyártsák az autókat fékek nélkül és helyette indítsanak mozgalmat „Vezess óvatosan!” jelszóval – őrültnek tartanák. Ha valaki ugyanezt teszi és a fogamzás szabályozásával, illetve a betegség megelőzésével kapcsolatos eszköz használatát a hit jelszavaiba csomagolva ellehetetleníti, ezt sokan dicséretes akciónak tekintik.

A tudományon alapuló gyógyítás presztízse visszaszorulóban van az „alternatív” gyógyászat mögött. A természetgyógyászat szinte észrevétlenül – százmilliárd dolláros – üzletté vált. Eközben az ilyen termékek 90 százalékánál teljesen hiányzik a hatások kísérleti tanulmányozása, az eredmények világos dokumentálása, a dokumentáció ellenőrizhetősége. Egy „biorezonancián” alapuló diagnosztikai készülék tesztelésénél a „kísérleti alany” egy, az orvoshallgatók által az újraélesztési művelet gyakorolására használt, 37 fokra felmelegített női gumibábú volt. A készülék – egyebek mellett – prosztatabántalmat azonosított a „páciensen”.

A felvilágosodás korától a tudósok fokozatosan finomították a világ megértésének univerzális módszerét – a tudományt. A tudomány meghökkentően hatékonynak bizonyult, „csodákra” tette képessé az embert. Ugyanakkor művelése fáradságos és kitartást igényel, ezért próbálják sokan megkerülni. A tudományos közösség kiiktatásával, a politikai marketing eszközét használva, közvetlenül próbálják meggyőzni az embereket eszméik helyességéről, és termékeik hatásosságáról. S hogy ezt még könnyebbé tegyék, igyekeznek megtisztítani az utat a kritika elől.

A neves tudományos író, Simon Singh a The Guardianban az angliai „csontkovácsok” által különböző gyermekbetegségekre ajánlott kezeléseket kritizálta. A „céh”, a British Chiropractic Association, becsületsértésért beperelte az írót. A per nem arról szólt, vajon a kiropraktika gyakorlói bizonyítani tudják-e módszerük hatásosságát. A per tárgya: igazat állított-e Singh, amikor azt sugallta, a szövetség tudja, hogy a kezelés nem hatékony a betegségekre, mégis ajánlja. Az író végül nyert, de az ilyen jellegű perek során rendre kiderül: ezek tárgya soha nem az igazság kiderítése. A sértett fél a bizonyítékot számon kérők esetenként gúnyos megjegyzéseit becsületsértésnek minősítve, ezekért kér elégtételt. S ha ezt a bíróság megteszi, kijelenti, a bíróság ítélete bizonyítja: terméke jó, terápiája hatékony, állítása igaz. Az efféle pereskedés visszarettentheti a kritikusokat.

Közben folytatódik az alternatív gyógyászat hódító hadjárata az állami forrásokért. Petíció szorgalmazza, hogy az Európai Unió törvényhozói szinten ismerje el a nem konvencionális (azaz kiegészítő és alternatív) orvosi tudományokat. „Az alapvető emberi jogok európai uniós kartájának 35. cikkelye –fogalmaz a felhívás – többek között kimondja, hogy minden európai polgárnak jogában áll szabadon megválasztania azt a gyógyítót és terápiát, amelyet a legmegfelelőbbnek talál”. Egyenlő jogokat követelnek mindenki számára, aki gyógyítani akar, függetlenül attól mire alapozza tevékenységét. A gazdaság már régen túljutott azon, hogy kizárólag a piacra bízná a termékek szelekcióját. A fogyasztóvédelem megkerülhetetlen, amikor el kell dönteni vajon egy kínált – egyébként nem különösebben fontos – termék azt nyújtja-e, amit árusítója állít róla.

A kérdés életbe vágó. A gyógyszergyárak alapvetően a kutatásba és fejlesztésbe fektetnek be, míg a gyakran igen drága „természetes” szerek gyártói döntően a marketingbe. Az angol NHS – adott hírt nemrég a BBC – vizsgálatot indított, hogy korlátok közé szorítsa „alternatív” gyógyászati kiadásait. Az indok: a kiadások egyes térségekben elérik a kifizetéseik harmadát, miközben ezeknél a szereknél teljesen hiányoznak a hatásosságukat bizonyító, ellenőrzött vizsgálatok. Ha törvény mondaná ki az alternatív gyógyászat egyenlőségét a tudományon alapuló gyógyászattal, akkor még a jelenleginél is nagyobb részt kérhetne az egészségügyi biztosítás kasszájából.

A politikai marketing „csodafegyverét” azonban más „alternatív” mozgalmak is előszeretettel alkalmazzák. Az „intelligens tervezés” támogatói például nézetrendszerüket – amely pusztán a „nem értem” ismételgetése különböző formában: „nem világos..., nem hiszem..., nem meggyőző..., nehezen képzelhető el...” – tudományos elméletté kívánják nyilváníttatni. Ennek érdekében azonban nem áll szándékukban tudományt művelni. Ők nem a tudósok közösségét, hanem a nyomásgyakorló közvéleményt kívánják meggyőzni. Dogmatikusnak és diktatórikusnak minősítik azokat, akik a tudományos kritikát tekintetbe vevő publiká ciókat kérik számon rajtuk. Helyette a polgárok tájékoztatásának és a tudomány szabadságának védelmére hivatkoznak, és a politikai marketing eszközeivel, a törvényhozókat, rajtuk keresztül pedig az állami intézményeket igyekeznek befolyásolni: nyilvánítaná elméletüket tudományosnak. Így akarnak jogot szerezni, hogy nézeteiket a középiskolától az egyetemekig – mint alternatív tudományos elméletet – taníthassák. Ám vannak, akik még az egyáltalán nem visszafogott politikai marketing határait is átlépik. A Jobbik egy állásfoglalásában felszólítja az MTA-t és az oktatási intézményeket – gyakorlatilag mindenkit, aki él és mozog – a „magyarság finnugor származáselméletének régóta esedékes tudományos bírálatára, és... a több ezer éves származástudat: a Hunor–Magor-örökség visszahelyezésére az őt megillető helyre.”

A helyzet veszélyes, mert a polgárok szavazataitól függő törvényhozók hajlamosak a – konfliktusminimalizálónak vélt – könnyebbik utat választani. Nem vitatkoznak a tényeken, nem elemzik az állítások megalapozottságát. Arra hivatkoznak, hogy a tudósok sem értenek egyet egymással. Azzal érvelnek, hogy a tudományon kívül még sokféle tekintély van. Így, még ha a szakemberek megegyeznének is, az adott kérdésben sokféle vélemény fordul elő. Majd – nem mindig indok nélkül – levonják a következtetést: a szabályozottság még mindig jobb, mint a zűrzavaros közállapotok. Utat engednek hát a gyógyításban, az oktatásban a nem megalapozott, de társadalmi támogatást felmutatni képes nézeteknek. Holott már évszázadokkal ezelőtt bebizonyosodott, hogy – legyen szó akár a Föld alakjáról, a Nap és a Föld mozgásáról vagy újabb időkben az evolúcióról – a közvélekedésre hivatkozó igazságtétel nem járható útja a valóság megismerésének.

„Az igazság tekintetében – írta 1641-ben Descartes – a szótöbbség nem ér semmit, mert sokkal valószínűbb, hogy először egyetlen ember akad rájuk, mintsem egy egész nép egyszerre.” A tudományban egy fiatal, még neve sincs állami hivatalnoknak, aki nem a kutatás „fellegvárában” dolgozik – történetesen Einsteinnek hívták – igaza lehetett nagynevű tudósokkal és egyetemi professzorokkal szemben. A tudomány ezért ellenzi a tekintélyek vagy a hatalom nyomására történő igazságtételt és kifejezetten támogatja a kritikát.

Mondhatnánk erre, semmi baj: az „oktatási ipar” amúgy is „beletölti” a nebulók agyába a tudomány világképét, amely felvértezi őket a babonával és a mágiával szemben. Ám a tömegképzéssé alakult oktatásban a megértés helyét fokozatosan az egyedül lehetséges válasz bemagolása foglalta el. Az ismeretek elsajátítása – még az egyetemeken is – a „szkennelés” és nem a „karakterfelismerés” mintájára történik. Az előbbi megváltoztathatatlan szövegként „tölti le” az információt a tanuló fejébe. A hallgató a vizsgáztató kulcsszavára „viszszaadja” a szöveget, anélkül, hogy felfogta volna annak lényegét. Az egymást követő vizsgák „beszkennelt” ismeretei, a vizsgajegy megszerzését követően – a hallgató korlátos memóriakapacitása miatt – automatikusan törlődnek, és csak fogalomfoszlányok maradnak meg. Ezekre épít az ezotéria burjánzó fogalomrendszere, és mágiát idéző gyakorlata. Így a fizika, a kémia vagy az orvostudományok – kísérletekkel alátámasztott és vitákban finomított – fogalmai ezoterikus blablává átlényegülve előbb csupán átszivárognak a média világába, majd minden gátat áttörve zúdulnak rá a társadalomra.

Végül magában a tudományban is teret nyer az erózió. A tudományt a nem tudománytól korábban egyértelműen elválasztó határ egyre inkább elmosódott. Az áltudományok fokozatosan megteremtették a maguk intézményeit és publikációs világait. A tudóst azonban megkülönbözteti a tudomány szférájában foglalkoztatottaktól, hogy őt a valóság megismerésének csillapíthatatlan érdeklődése hajtja, és aláveti magát a tudóstársak kritikájának. Ám az igazi tudóst – ezeken túlmenően – a tudomány három alapvető etikai elve vezérli: a pártatlanság (mások gondolatai iránti nyitottság), az intellektuális józanság (az áltudós „rajongásával” szemben ragaszkodni a megalapozott tényekhez) és az intellektuális bátorság (hajlandóság megvizsgálni a bevettnek számítótól eltérő vélekedéseket, ugyanakkor kitartani korábbi nézetei mellett, mindaddig, amíg azokat egyértelműen meg nem cáfolták).

A XX. század végére sokféle ok miatt – idetartoznak az egyre nehezebben megérthető eredmények, a tudósoknak tulajdonított „bűnök” (atombomba), alkotásaik (génmanipuláció) potenciális veszélyei, intézményeik által elkövetett hibák – divat lett megvonni a bizalmat a tudománytól. Holott a tudomány volt és maradt a szabad és fejlődő társadalom legfontosabb tartóoszlopa. Mivel visszautasítja a tekintélyen alapuló igazságot, és mivel mindent – még önmagát is – kritikusan szemlél, ellensége minden önkénynek, alapuljon az bármiféle ideológián.

A tudomány kísérletező kedvű és szkeptikus. Tudja, nem örök és megváltoztathatatlan igazságokat szolgáltat, de egyre pontosabb képet fest a valóságról. Ezért hatékony ellenszere mindenfajta dogmának. A tudomány, mivel egyedülállóan hatékony eszköze a világ megértésének, kérlelhetetlen ellenfele a babonának és az előítéleteknek. Ezzel pedig az emberi társadalmakat megkeserítő mindenféle nemzetiségi, faji és nembeli elnyomás ellenségeként, az emberi jogok leghívebb védelmezője. Amikor pedig – mint napjainkban – az emberiség válaszút előtt áll, minden más társadalmi intézménynél pontosabb és megalapozottabb iránymutatást képes nyújtani.

„Ezoterikus” domb, Tápiószentmárton
„Ezoterikus” domb, Tápiószentmárton
Top cikkek
A NOL kiadója a Népszabadság zrt. © Minden jog fenntartva.