Első lépésben jött a cáfolat a cégtől, de ezt két hét múltán követte a korrekció: igen, hiba történt – de a felvett szövegek csak szótöredékek, semmire se használhatók. Most áll a cirkusz – jogi eljárás indul, tartományi vita folyik, mások legyintenek, marhaság az egész, bolhából elefántot csinálnak. Csakhogy az adatvédők beindultak: egyfelől lám már a magánszféra sincs biztonságban, másfelől – védve az internet szabadságát – az állam ne nagyon szóljon bele a háló világába. Túlzás? Hisztéria? Lehet. De jel: az ilyen-olyan keresőés közösségi portálok isteni játékszerek, de le is képezik a felhasználókat: veszélyben a magánszféra.

Életterünk kettévált. Egyik felében minden titok: a cég (akármelyik) aktuális pénzügyi helyzete titkos, utcaképet nem lehet csinálni, mert ott emberek sétálnak, azok személyiségi jogait nem lehet sérteni – a szociálfotóval még rosszabb a helyzet: be sem engednek a bányába, gyárba vagy gabonasilóba – a munkaszenvedés is titkos. Amerikai óráimon a diákok zh-osztályzatát sem volt szabad kiragasztani a hirdetőre – csak mindenkivel külön lehetett közölni az eredményt.

Az élet másik felében viszont nincs titok: tanítványaim egymásnak mutogatják legintimebb SMS-eiket, mások (pénzért ugyan), de kiteregetik a képernyőre családi rémségeiket, nicknév alatt olyan hangot ütnek meg, amit élő emberként nem engednének meg maguknak, a reklámcég olyasmiket tud rólam – célpublikum –, amiről még én is csak szégyenlősen beszélek. Tudom, ezek mind különböző dimenziói a mediatizált világnak, ám közös bennük, hogy itt nincs titok. Az intimszférában még egy darabig utóvédharcát folytatja a „bizalmas adat”, a szerelmi titkolózás (csak kettőnk titka, vagy még inkább, csak az én titkom).

A KÉTARCÚ EMBER. Némi túlzással azt mondhatnám, hogy az új század emberének kettős identitása van. Azt hiszi, hogy a privátszférája titkos, vagyis a magántitkait csak ő ismeri, legalábbis csak ő felügyeli (azzal osztja meg akivel ő akarja.) A digitális világban – ami igazán a Google-birodalommal indult be – kisült, hogy ez illúzió, minden adata, mozgása, levele, képe, sétája, kutyája neve, intim kapcsolata, talán még gondolata is – nyilvános, a Google esetleg már tárolta is azokat. Sőt – egyesek szerint, a fogadkozások ellenére, a cég ezeket az adatokat össze is tudja kapcsolni egy „profil” erejéig, amiből, vagy aminek segítségével a „titokember” egy másik, digitális Énje – hívható létre.

Ez a „másik”, a digitális Én „hasonlít rá”, mondhatni 80 százalékban egyezik a két profil. Olyan helyen lakik, ahol érdemes szolárcellát reklámozni-építeni – van olyan repülőtársaság, amely fotókat csinál a városrészekről, és a képeket a napelemgyártóknak adja el. Ismeri kedvenc olvasmányaimat (az elektronikus könyvrendeléseimből), talán pénzforgalmam nagyságát, baráti körömet (Facebook), kedvesem hajlandóságát (e-mail). Talán még azt is, hogy rám férne némi hajfestés (arcfelismerő program) – legfeljebb ebből a digitális profilból a mélyebb titkok hiányoznak. Mondjuk azok, melyekről még az egyén se tud. Habár olvasom egy Los Angeles-i orvos munkamódszerét: este Bangalore-ba „lövi át” a betegei röntgenfotóit elemzésre, hogy reggel tudja mi újság – (ahogy Thomas Friedman írja a És mégis lapos a föld című könyvében). Ha így van, akkor az orvos és az online figyelő előbb tudhat a betegségről, mint a mit sem sejtő profiltulajdonos. Az igazság kedvéért persze le kell szögezem, hogy a keresőgépek ez utóbbi tételek névhez kapcsolását tagadják, nyilatkozataik szerint nem használják, az adatot „anonimizálják” – de adatvédők félnek: már holnapra várják a „második ÉN” nevesített, titkainak digitális kiteljesítését. Nincsenek titkaid. Szürreális képként látom, amint „második Énem” – a digitalizált profil – követ, bármerre megyek (még az utcán is „látja” merre járok.) Ketten vagyunk: várom mikor lesz ez a Másik „több”, mint én magam.

Eddig csak a játék kedvéért túloztam el a jelenséget, ám e kettősség brutális lényege, hogy ha online járkálunk az interneten, akkor intim titkainknak mások is birtokosai lehetnek, legfeljebb még nem szedték elő, ám kívánságra – hirdetőnek, fejvadásznak, állásinterjúkat készítő óriáscégnek, legroszszabb esetben a titkosszolgálatnak –, a teljes profil kezére állhat. Mondjuk egy állásinterjú esetén nem kellemes, ha a kérdező tud az aranyeremről…

„MINDEN TITKOS” VS. „SEMMI SEM TITKOS” – A KVÁZI NYILVÁNOSSÁG. A WikiLeaksügyben Julian Assange-ot fogják keresztre feszíteni az általa kibányászott és közreadott titkos, ám a világ folyását bemutató információiért. (Az ügyben több tízezer file közreadása szerepel, amelyben Irak és Afganisztán „árnyékos” oldala a téma: milyen végzetes katonai tévedések fordultak elő, hány civil halott volt, milyen titkos dealek (is) mozgatják ezt a háborút. Sorsa kapcsán sejtheted, hogy a társadalom (életünk) legfontosabb ügyei milyen mélyen vannak elrejtve előttünk közemberek előtt.

Egyszerűbb példával: az utólagos válságelemzésekből kitűnik, hogy a világot mozgató pénzügyek mennyire titkosak: máig nem tudható, hogy ki találta ki a Lehmanbank megbuktatását, és vele a világválság kirobbantását. Köznapi szinten: majd minden cégnél – állami vagy multi, mindegy – a dolgozó titoktartási fogadalmat ír alá, ha fecseg egy közérdekű, ám titkosított dokumentumról, megnézheti magát. Amiben az a groteszk, hogy egy-egy dolgozó maximum piti érdekességű ügyekhez férhet hozzá – csak filmekben fut át a hős kezén olyan papír, amelynek világot befolyásoló súlya van. Az életben ritkán találkozik ilyesmivel. Azok az ügyek máshol zajlanak. Senki se tud róluk. Még azok sem, akik csinálják. Ennek fényében az esti tévészeánszok – akármelyik hazai vagy külföldi csatornát nézed –, az újságok hírei/elemzései, a közbeszéd tudásszintje zérushoz közelít, már ami a „mi is történik valójában” kérdést illeti.

A végső mozgatók, események titkai pedig évtizedek múltán se kerülnek napvilágra. Feltételezéseken túl soha nem jöhetnek szóba. Persze a titkos és a nyilvános határait még azok sem ismerik, akik a titkos manővereken dolgoznak. Ez is a titoktársadalom paradoxonja: egy apró politikai húzás a hatalmi szférában – a cselekvés pillanatában jelentéktelennek tűnik, többnyire csak utólag derül ki, hogy titkosítani kellett volna, mert aki ezt meglépte nem is sejthette, hogy önmagát vagy az ügyet leplezi le azzal, amit írt-mondott-csinált. Hány esetben buktak már le nagy emberek egy slendrián e-maillel, mobilhívással, SMS-sel. Ez utóbbiak – nem is oly rég – magánközleménynek számítottak, az itt használt infócsere a magánszférába tartozott. Mára ez oldódott: az e-mailek, telefonszövegek évek múltán is visszakereshetőek lettek. A levéltitok, a „magánbeszélgetés” kikerült a privátszférából – kvázi nyilvános adattá lett –, mely aztán (kívánságra, pénzért, államrezonból) ilyen-olyan újsághírt, reklámot, bulvárbalhét, netán vádpontot támaszt alá… A digitális korszakban (pláne, ha online vagy) nem igen létezik magánadat, minden elektronikus „nyom” nyilvános lehet. Csak mosolygok, hisz kiderült, hogy ma már az írógéppel, vagy kézzel írott, személyesen kézbesített levél a legmegbízhatóbb: olyan tűzfal, amivel semmiféle digitális kütyü nem versenyezhet. Minden egyéb visszakereshető – mert nyoma van, e „nyomokat” szervereken tárolják, és ma már így-vagy-úgy összekapcsolják. A privátszféra – megszűnőben.

Emlékszel még az Echelon-botrányra? Rég volt. Egy angol kertvárosban a gyerekek háborúsdit játszottak, pár óra múlva sötét szemüveges férfiak csöngettek a kapun, az asszonyt kezdték faggatni – nyomozás indult. Kiderült, hogy lehallgatták a lakásukat, és mivel a gyerekek a „bomba” szót kiabálták, s ez volt a lehallgató szűrőjébe kulcsszóként beépítve az asszony (illetve az ott lakók) terroristagyanúsak lettek. A hölgy nem hagyta annyiba – parlamenti vizsgálat indult, tagadás, tiltakozás, a végén (több év múltán) a kormány bevallotta, hogy egy Európára kiterjedő hálózat részeként igenis van lehallgatás… (Ma is van.) Igen ám, de ez egy állami rendszer volt.

Azóta többszörösen is „privatizálódtak” a szimatművek. Először jöttek nagy magáncégek, beosztottjaikat figyelték, törvényellenes módon lehallgatták telefonjaikat. (Példa a Siemens-botrányt). Primitív játék, már nem fontos – cinikusan azt mondanám: megszoktuk. A Google óriási adatgyűjtő rendszerének megjelenésével azonban új fejezet kezdődött. Sokan mondják – (Der Spiegel, 2010/Nr. 2, l’Express, 2010, 08. 11., Wired, 2010. 06. 11.) –, hogy fordulat következett be: a szinte teljes magánéletet átvilágítani képes infógyűjtés veszélyes méreteket öltött, a Google adatkeresőinek tucatnyi ágazata, világot átfogó tárolóhálózata többet tud, mint amiről korábbi titkosszolgálatok bármelyike is álmodott. Mert az adatlistázás hatalmas üzlet lett, egyfelől maga a Google hirdetésekből él, másfelől a reklám-, direktmarkenting cégek erre az „árura” vevők („pont neked ajánljuk, mert tudjuk, hogy te ezt szereted.”) A piac nyomása.

Persze a keresőprogramok mezei felhasználóiként – tehát a másik oldalon – örvendezünk, hogy e programok segítségével minden köznapi, vásárlási, időjárási, lakáspiaci, tudományos stb. adatra,moziműsorra pillanatok alatt rátalálhatunk, tanácsot kaphatunk, hogy melyik iPod-ot vegyük a gyereknek: a klaviatúrával mindent tudók lehetünk. Mindenki ezt használja. Csak az adatvédők látják e zseniális konstrukció másik oldalát is: a tárgyi mindent tudás ára, hogy rólad is mindent tudnak. Ma még csak fél évig tárolják ezeket az adatokat, milliárdnyi embertömegről, de biztos vagy benne hogy holnap is így lesz?

VAN-E TITOK EGYÁLTALÁN? A Google főnökének mondata első olvasatra szellemes igazság: „Ha van olyan ügyed, amiről nem akarod, hogy más is tudjon róla, talán a legjobb az lenne, ha ilyesmit nem csinálnál” Szellemes megjegyzés – de tartok tőle, hogy csak bagatellizálja a magánembert fenyegető veszélyt. A privátszféra védelme ugyanis nem azt jelenti, hogy bűnös dolgaidat titkolod. Ha egyedül vagy a szobádban és azt csinálsz, amit akarsz, másképp viselkedsz, mintha tudod, hogy figyelnek. Ezért aztán a „titkos, mert bűnös” és a „titkos, mert magán” nem ugyanaz, bár vannak átfedések. A digitális profilkészítés (a második Én létrehozása) ez utóbbit kezdi felszámolni. Ilyenolyan mértékben elveszik a magánéleted. A dolog bája, hogy egy másik interjúban ugyanő figyelmeztet arra is, hogy a nicknév mögé rejtőzés veszélyes: ma már könnyűszerrel megfejthető. (Gondolom már valahol kigyűjtötték a balhésabb neveket.)

Az igazság az, hogy a magántitok – azzal, hogy tömegesen átlátható lett – a keresőprogramokon túl, veszített érdekességéből. (Magántitkokról beszélek: a hadi, üzleti, banki, netán tudományos titkok megmaradnak – folyik is a harc köröttük…) A bevezetőben idézett StreetView-vita is akkor csendesedett, mikor kisült, hogy a rögzített wifi adások csak mondattöredékek voltak, összerakhatatlan puzzle részei – nagyrészt érdektelenek. Ugyanakkor – azt mondják – a lábukat már betették az ajtórésbe, nem csukhatod magadra…

Ma – ahogy én tudom – még az a helyzet, hogy az adatgyűjtés legális formáit védi (és egyben korlátozza) mind az internetszabadság joga általában, mind az Európai Unió elektronikus kereskedelemről szóló direktívája, meg még sok egyéb tegnapi-mai tétel. Én viszont attól tartok, hogy Orwell alig tudja rejteni mosolyát: biztos, hogy holnap is így lesz?

ÉS A DOLGOK MÁSIK OLDALA. Ahogy leírtam az utolsó bekezdést kezembe került egy hír: Létrejött az USCybercom, a legfőbb amerikai internetfelügyelő szervezet, főnöke Keith Alexander kétcsillagos tábornok, kiterjedt jogosítványokkal. (FT, 2010. október 9.) Mert hogy ránk köszöntött a háborúk új típusa, az amit az internettérben, IT-eszközökkel, vírusokkal, férgekkel – vagy durvább eszközökkel – vívnak. Lépni kellett. Ahogy a tábornok fogalmazta: napi százötvenezer támadás (!) éri a Pentagont, és már eddig is temérdek kárt tudtak okozni az óvatlanságból bekerülő vírusok. Az iráni atomfejlesztés ellen bevetett Stuxnet nevű „férget” eredetileg a Siemens-gyár által szállított reaktoralkatrészek átprogramozására találták ki, de túlpörgött Iránon, Kínában is előfordult, sőt Amerikában is feltűnt. Állítólag annyira profi szoftver, hogy máig nem tudták minden részletét megfejteni… (De lehet, hogy ez utóbbi hír csak városi legenda: a lényeg, hogy az IT szféra eszközei egyre nagyobb veszélyt is jelentenek Amerikára és a fejlett világra nézve.)

Szóval: fennforgás van. Amíg fentebb én a magánszféra gyarmatosítása felett siránkoztam, addig kiderült, hogy a következő háború legkézenfekvőbb színterei az internet, a cybertér és kapcsolt részei lehetnek. Fegyverkezés folyik, és a védekezéshez szükség van a mindenféle titok – így a magánszféra „titkainak” – birtoklására. Most úgy fest a dolog, hogy a Google és társai szimattechnikáját (és jogosítványait) erősítik. Pontosabban: vagy együttműködnek a legfőbb internettitkosítókkal és akkor szabad kezük lehet a fejlesztésben, vagy korlátozzák működésüket.

Csak semmi felháborodás: egyetlen laptoppal (és felsőfokú hackeriskolai végzettséggel) le lehet állítani egy ország energiaszolgáltatásának felét/harmadát, távközlési rendszereit, s mivel a bankok működése is internetalapú, ezeknek a rendszereknek akárcsak részleges megbénítása még rémesebb következményekkel járhat. Atyavilág, már megint fegyverkezünk… Vagy nem, viszont erre való hivatkozással korlátozni lehet az internetszabadságot, be lehet hatolni a magánszférába. Mert hogy helyzet van…

A Google utcaképkészítő autója Berlinben