Tudásnyomok egy felemelő századból
És nemcsak rácsodálkoztak, hanem tudományos rendszerességgel kezdték gyűjteni és meghatározni az előkerült, összegyűlt anyagot.
Az Ész-leletek című tárlat az ország első múzeumi természetrajzi gyűjteménye, az 1810-ben a Magyar Nemzeti Múzeumon belül megalakult Természetiek Tára kétszáz éves fennállását ünnepli. A gyűjtemény épp 140 évvel ezelőtt oszlott különböző önálló – állattani, növénytani, ásvány- és őslénytani – tudományos tárakra, így tehát ez a mostani voltaképpen kettős évforduló.
A természetrajzi gyűjtemények és az ezeket megalapozó tudományos munka egy nemzet önmagára ébredésének is tanújele. Hiszen az a természettudományos ismeretanyag, amely közös múltunk és jelenünk kultúrájának jelentős részét adja, elemi része egy földrajzi régió közösségének, ráadásul csak az illető területen gyűjthető össze, dolgozható fel, és innen kerülhet az emberiség globális tudományos ismeretanyagának közös áramába. Ezt a roppant fontos munkát a felvilágosodás és a francia forradalom által Európa-szerte elterjesztett polgári eszmények, az újfajta gondolkodás és tudáseszmény által „megfertőzött”, életüket a természet megismerésének szentelő tudósok végezték hazánkban is. Tevékenységük az általuk művelt tudományágakat nemcsak Európa élvonalába emelte, de felfedezéseik sok esetben máig hatással vannak a kutatások irányára.
A tudományosan roppant gondosan és esztétikailag is kiemelkedő érzékkel összeállított kiállítás egy történeti ívet mutat be, mely az alapító természettudósok úttörő munkásságán, a múzeum számára gyűjtött természeti értékeken, a különböző gyűjteményeken át az akkor induló tudományágak, tudóstársaságok, természettudományos lapok fejlődésén keresztül a XXI. századi, modern természetrajzi-természettudományos kutatásokig terjed. Jórészt olyan tudósok munkájának állítanak emléket, mint Frivaldszky Imre, id. Lóczy Lajos, Méhely Lajos vagy Török Aurél, akiknek nevét, egy-két kivételtől eltekintve, csak a szűk szakma őrzi, de akik olyan maradandó eredményeket mondhatnak magukénak, mint az első magyar nyelvű növénytani könyv, az ipolytarnóci megkövesedett fa felfedezése, a magyar ásványtani gyűjtemény európai hírűvé fejlesztése, vagy több állatés növényfaj elsőkénti leírása. De nem hagyták ki a rendezők azokat a felfedezőket sem, mint Xantus János, Fenichel Sámuel vagy Bíró Lajos, akik a világ távoli részét bejáró expedícióik révén különleges anyaggal és leírásokkal gazdagították a gyűjteményt és az egyetemes tudományt.
A rendezők némileg aggódtak, hogy manapság, amikor az interaktív, a látogatók által megfogható, megnyomható, „színes, szagos, hangos” bemutatók kora dívik, a klasszikusabb látvány mennyire fogja majd meg a közönséget. E félelmeik szerintem fölöslegesek, mert a kiállítás egyrészt roppant informatív, másrészt ügyes kézzel vezeti végig a látogatókat egy izgalmas történeten, amelyhez a megfelelő pontokon látványos tárgyak, állati, növényi részek, emberi koponyák, ritka ásványok, kőzetek, a hozzájuk kapcsolódó egykori könyvek vagy a hajdani tudósok személyes tárgyai kapcsolódnak, emellett video- és fotóinstallációk teszik szemléletesebbé a bemutatott anyagot. S mivel a hajdani tudósok fontosnak tartották eredményeiket a nyilvánossággal is megismertetni – azaz nemcsak szaklapokban, hanem az akkori sajtóban is publikáltak, nyilvános előadásokat tartottak, és nem utolsósorban kiállításokat rendeztek –, a falakon vagy a hajdani hangulatnak megfelelően berendezett kávéházi asztalok üveglapjai alatt hajdani tudósítások, újságkivágások, sajtóidézetek láthatók.
