A madárgyűrűzést már a XX. század eleje óta alkalmazzák az egyes fajok vonulási útvonalainak feltérképezésére, illetve az állományváltozások nyomon követésére A második világháború előtt főként csak a telepesen fészkelőmadarak fiókáit gyűrűzték, később azonban a különféle kifeszített függönyhálók elterjedésével nagyobb számú egyedre került gyűrű. A megjelölt madarak jelentős része, mintegy 93 százaléka soha nem kerül meg, azonban a gyűrűzések nagy számának köszönhetően a legtöbb fajról így is elegendő adat áll rendelkezésünkre.

A megfigyelések hatékonyságát nagyban segítette az Európában a huszadik század második felétől alkalmazott színes gyűrűk elterjedése, amivel már az állat újbóli elfogása nélkül, távcsővel is azonosíthatóak az egyedek, így meghatározható ezek vonulási útvonala, életkora, területhűsége. (A legtöbb madarat július és szeptember között jelölik, többségében az abban az évben kikelt fiatal egyedeket.) A megkerült madarak több mint 90 százalékát a gyűrűzés helyén fogják vissza, de az igazán fontos adatokat a távolsági – akár nyolcezer kilométerrel távolabbi – visszafogások szolgáltatják. A Kárpát-medence sok madár vonulása szempontjából kiemelkedő jelentőségű, hiszen központi elhelyezkedése miatt több állatföldrajzi területtel is kapcsolatban van. 2008-ban figyelték meg hazánkban a 400. madárfajt – jelenleg ez a szám 402. A hazai madárgyűrűzési adatbázis szerint az eddig ismert legidősebb jelölt madár egy 1976 nyarán, még fiókaként gyűrűzött parlagi sas volt, amelynek tetemét 2002 nyarán találták meg Heves megyében. Az énekesmadarak közül a legidősebb egy 1960 májusában jelölt vetési varjú, amelyet 1973-ban lőttek le Tiszalöknél.

Foltos nádiposzáta