Ha ilyen ütemben irtjuk a tengerek élővilágát, hamarosan luxuscikké válhat, ami ma még népeledelnek számít a tengerparti országokban. Szakértők arra fi gyelmeztetnek, hogy a halászat mai mértéke mellett a sárgaúszójú tonhal és az atlanti nagyszemű tonhal három-öt éven belül örökre kipusztulhat. Számos más halfaj is felkerült már a veszélyeztetett fajok listájára. Ráadásul védelmük is nehezebben oldható meg, mint a vadasparkokban, vadrezervátumokban őrzött szárazföldi állatoké. Ki lehet ugyan mondani, hogy egy adott tengerrészen tilos a halászat, és ez hozhat is eredményeket, mint az ausztráliai Nagy-korallzátony esetében, ahol a védett övezetben öt év alatt megkettőződött a halállomány. Kevésbé hatékony azonban ez a módszer olyan vándorló halfajok esetében, mint például az Északi-tengerben és a hozzá kapcsolódó tengerekben élő tőkehal vagy rokona, a foltos és a vékonybajszú tőkehal. Ráadásul a halászati tilalom – bárhol is rendeljék el – mindig is kényes politikai kérdés.

Hetvenegy évvel ezelőtt azonban éppen a politika, egészen pontosan a második világháború szüneteltette a halászatot az említett vizeken. Biológusok egy csoportja nemrégiben arra kereste a választ, hogy a világégés milyen hatással volt a brit szigetek legkedveltebb halaira, a közönséges, a foltos és a vékonybajszú tőkehalra.

Forrásként a brit mezőgazdasági és halászati minisztérium archívumában fellelt, az északkelet-skóciai Buchan néven ismert tengerrészen 1928 és 1958 között gyűjtött halállomány-adatokat használták fel. A feljegyzések szerint az utolsó békeévben, 1938-ban még 300 ezer órányi halászati tevékenység folyt e régióban, míg a harcok hat esztendeje alatt szinte semmi. A három említett halfaj állandóan vándorol az Északi-tenger és a Balti-tenger között, így a kérdés a kutatók számára az volt, hogy a halászat szünetelése élőhelyük egy részén miként befolyásolta populációjuk alakulását.

A nemrégiben a Naturwissenschaft című német folyóiratban közzétett tanulmányból kiderült, hogy 1928 és 1939 között a három halfaj létszáma alaposan megcsappant, s különösen a kétéves foltos tőkehalak fogytak gyors ütemben. A világháború alatt azonban újra felszaporodott a halállomány. De ez sem egyértelmű, hiszen amíg a tízéves tőkehalak száma a hat év alatt a korábbinak tizenkétszeresére ugrott, az egyéveseké a felére zuhant. Utóbbinak magyarázata alighanem az, hogy a kisebb halak nagyobb számban estek pré dájául a halászat híján felduzzadt számú ragadozó halaknak.

Amint 1945-ben megszűntek a harcok, mindhárom halfaj állománya ismét fogyásnak indult, bár különös módon 1955 körül feltűnő gyarapodási hullámot tapasztaltak. E háború utáni „baby-boom” oka máig rejtély. Az viszont egyértelműen kiderült, hogy a halászat szünetelése egy tengerrészen ugyanolyan jelentős hatással van a vándorló halak állományának alakulására, mint az adott helyen élőkére.

Fiatal vékonybajszú tőkehalak – a háború után „baby-boom” jelentkezett, ma ismét csökkenés várható