Olyan ez a munka, mintha egy nagy szoba egyik végében állva kellene eltalálni a másik falnál álló ember kezében tartott varrótű cérnabefűző lyukát. Méghozzá bekötött szemmel. Így festette le egy szakértő az elhíresült Deepwater Horizon olajkútnál a mentesítő cső levezetését a mélybe és öszszeillesztését a sérült csővezetékkel.

Mostanra, bő négy hónappal a katasztrófa után nemcsak a közeli államok lakosai, halászai, strandolói meg a világ természetvédői könnyebbülhettek meg a jó hír hallatán, hogy sikerült megállítani az olajkitörést a tenger alól, hanem egyebek között azoknak az amerikai erőműveknek az üzemeltetői is, amelyek a Mexikói-öbölből nyerik a hűtővizet.

A mögött, hogy a mentesítő csövet egyáltalán össze tudták kapcsolni a sérülttel, és kellő mennyiségű iszap meg beton keverékével eltömték a kiáramlást, hatalmas műszaki bravúr, rengeteg régebbi és új ötlet hasznosítása rejlik. A mentesítő akna alkalmazása például egyáltalán nem új, a norvégok már korábban éltek vele. Csakhogy sekély tengeri fúróállomás esetében. Most viszont csupán a tengerfenékig jóval több mint ezer méter a mélység, és alatta még további több mint ötezer méter a sérülésig. Előny, hogy a fúrótorony tervezésekor és a fúráskor nagyon pontosan mérték és ellenőrizték a csővezeték pozicionálását, de ilyen nagy távolságon már kicsiny eltérések is összeadódhatnak, így a beavatkozást igénylő sérült helyet csak meglehetős bizonytalansággal ismerhették. Nyilvánvaló, hogy a mentesítő cső levezetését állandó méréssel kellett korrigálni. Érthető, hogy így ez a folyamat bizony eléggé lassú volt. Lefúrtak néhányszor tíz métert, akkor ellenőrzések következtek, majd újabb 30–50 méternyi fúrás után újabb tesztek.

Már korábban is rendelkezésre állt a magnetométeres eljárás a csövek helyzetének megállapítására, amely azt használta föl, hogy a cső burkolata elektromosan vezető fémből készül, és a mozgó villamos tér mágneses teret indukál körötte. Ám a klasszikus módszer hátránya, hogy nagyon közel kell lenni a mérésnek a csőhöz, alig tíz méteren belül. Most egy másik eljárást alkalmaztak. Nemmondható nagyon újnak, mert a Cornell Egyetem ma már nyugdíjas emeritus professzora, Arthur F. Kuckes még a nyolcvanas években szabadalmaztatta eljárását, amit a Vector Magnetics amerikai cég gyárt. Bár a cég a módszerre vonatkozó kérdésekre még csak nem is válaszolt, a nyilvános szabadalmi szövegből azért kideríthető volt a lényege. E szerint a mentesítő csőbe beépített elektródákon vezetnek áramot, amely a környező –kellő mértékben villamosan vezető – kőzeten keresztül bejut a célcsővezeték acéltokozásába. Ebben a villamos áram mágneses mezőt gerjeszt, és ennek mértékéből és irányultságából meghatározható a célzott vezeték helyzete, méghozzá a szokásosan alkalmazott rendszereknél sokkal nagyobb, több tízméteres távolságból.

A legnagyobb feladat ezzel megoldódni látszott, de még seregnyi egyéb problémát kellett leküzdeni. Például – sok egyéb között – azt, hogy a tömedékelőanyag bepumpálása eléggé gyors legyen, különben a feltörő szénhidrogénekkel keveredve nem lesz elég sűrű az eltömítéshez. További nem is kis gond az ellennyomás helyes megválasztása, mert ha túl nagy, megrepesztheti a környező kőzetet, és akkor onnan feltörhet olaj és gáz. Ennek megkerülése végett a nyomás állandó ellenőrzésére egy összetett szoftvert használtak, amit a norvégok dolgoztak ki az Északi-tengerben 1989-ben bekövetkezett kitörés leküzdésekor. Nagy katasztrófa volt a DH robbanása, a rengeteg nyersolaj kitörése a tengerbe. De egyúttal jelentős műszaki újítások is keletkeztek a baj leküzdéséből, amelyek minden bizonnyal még hasznára lehetnek az emberiségnek.