A Dekkán messze van mindenféle tektonikai lemez határától, ahol általában a nagy vulkánkitörések tapasztalhatók. A Dekkánhoz képest az ún. forró foltok (pl. Hawaii vagy a Yellowstone-kaldera) csak kis mennyiségű lávát bocsátanak ki. A geológusok körében elég általános az a vélemény, hogy az ilyen nagy lávaömlések a földköpenyben lassan felhalmozódó, a normálisnál sokkal hatalmasabb mennyiségű magma felszínre jutásával képzelhetők el. Mint látni fogjuk, talán még ez sem elég, időnként elkel némi külső segítség is.

A 60-as évek végén olajkutató fúrásokat végeztek India nyugati partjai közelében, és valami különöset találtak az óceánaljzat alatt. Itt általában üledékfelhalmozódás történik, és minél mélyebbre megyünk, annál idősebbek a rétegek. Ez egy darabig így is volt, ám 7 kilométeres mélységben egy 65 millió éves rétegnél ez a folyamatosság megszakadt. Egy összetöredezett réteg volt alatta, amit megszilárdult, kb. 1 kilométer vastag lávatömeg követett. A Dekkánon, a szárazföldön is furcsa dolgokat találtak. A lávafolyások rétegeit üledékes rétegek szakították meg, ami arra utalt, hogy a bazaltömlés egyáltalán nem volt folyamatos és katasztrofális. Az üledékekben ősmaradványokat találtak, ami azt jelezte, hogy a dinoszauruszok és kortársaik egészen jól elvoltak a lávaömlések közepette is, ami más hasonló vulkáni vidékeknél általában nem mondható el. Azon a szinten azonban, ami kb. 65 millió éve képződött, hatalmas lávaormokat találtak, melyeknek kémiai összetétele egészen szokatlan volt. Ezek a toronyszerű lávatömegek az alapjuknál kb. 25 km átmérőjűek és 12 km magasak, a tetejük pedig dombok formájában a felszínen vannak. A láva erősen alkáli jellegű, és gazdag irídiumban, ami elenyészően ritka a Földön, ám annál nagyobb mennyiségben van jelen meteoritokban, kisbolygókban.

A Texasi Egyetem (Lubbock) őslénykutatója, Sankar Chatterjee 1992-ben az egész tudósvilágot elképesztette azzal az elméletével, hogy a Mumbai partjai közelében levő tengeri medence teljes egészében egy kb. 500 km átmérőjű becsapódási kráter, amit egy 40 km-es átmérőjűre becsült meteorit vagy kisbolygó hozott létre, nagyjából 65 millió éve. Sivának nevezte el, a hindu hitvilág egyik fő istene után. Sivát ráadásul a mexikói Chicxulub-kráter nagy testvérének tekinti, mely egy ugyanakkori becsapódás során keletkezett. A szakmabeliek zöme már régóta tényként kezeli, hogy a Chicxulub-becsapódás okozta a kréta időszak végi tömeges kihalást. Ha viszont Chatterjee megállapítása helytálló, akkor a sztori még messze nem kerek.

A geológusok többsége berzenkedett az elmélet hallatán, először is azért, mert a Siva túlságosan nagy méretű. 30 kilométeresnél nagyobb átmérőjű becsapódó testek jelenlegi ismereteink szerint nem érték a belső Naprendszer egyetlen égitestjét sem az utóbbi 3 milliárd évben. Aztán a 90-es években végzett újabb olajkutatások során erős gravitációs anomáliákat észleltek a kérdéses helyen. A kráter peremein a gravitációs jelek sokkal erősebbek, mint a közepén. Chatterjee szerint az általa feltételezett objektum mintegy 15 fokos szögben érhette el a felszínt, felszakította a kérget, de még a felső köpeny egy részét is, miáltal egy hatalmas gránitkiemelkedés jött létre, ami „visszazuhant”, és beleolvadt az magmatengerbe. Ennek során a kráter tartalma, megfejelve a kisbolygó anyagával, túlcsordult a peremein, és irídiumban gazdag lávát nyomott ki a környezetébe. Ekkor keletkezhettek az említett oromszerű lávaalakzatok is. A becsapódás tehát az energiájával, valamint az anyagával fokozta a Dekkán-trap addig viszonylag szerény lávakifolyását. Magának a dekkáni bazaltömlésnek az elsődleges okaként Chatterjee éppúgy, mint a legtöbb geológus, azt a forró köpenyanyagfeláramlást jelöli meg, mely jelenleg az Indiai-óceánban levő Réunion-sziget vulkánosságát táplálja, csak az akkori helyzetéhez képest az Indiát a hátán cipelő litoszféralemez azóta jócskán elmozdult északkelet felé. A lényeg tehát az, hogy egy becsapódás intenzívebbé teheti a már amúgy is tartó vulkáni tevékenységet.

Az ötlet más kutatók elképzeléseit is megmozgatta. Ott van ugyanis az óriási szibériai bazalttakaró amaga 3 km-es vastagságával. Egyetlen, viszonylag rövid ideig tartó lávaömlés-sorozattal jött létre nagyjából 251 millió éve, és ez egybeesett a perm–triász időszak határán történt tömeges kihalással. Hogyan ömölhetett ki ilyen sok olvadék ennyire rövid idő alatt? Asish Basu, a Rochester Egyetem geokémikusa ezekben a lávákban szokatlanul nagy hélium-3 izotópkoncentrációt mutatott ki, ami csak a Föld nagy mélységeiben fordul elő. Basu erre Indiába utazott, mintákat vett a Dekkán bazaltjából, és ugyanilyen erős anomáliát tapasztalt. Ez a tény még zavarosabbá tette a dolgot, ugyanis Szibéria területén ebből az időszakból semmiféle nagyobb becsapódási kráter nyomait sem sikerült kimutatni. Szerencsére létezik egy még nem teljesen kikristályosodott, ám elfogadható elmélet, miszerint történjék egy nagy kozmikus becsapódás bárhol a Földön, elegendő lehet az energiája ahhoz, hogy felerősítse a köpenyben zajló magmaáramlásokat, így azok utat találhatnak a felszín felé.

Ha tehát a Siva helyén nem is történt becsapódás, a Yucatánnál a Chicxulubkrátert létrehozó kozmikus ütközés is felgyorsíthatta a Dekkán bazaltömlését éppúgy, mint a szibériaiét egy másik ütközés valahol másutt. A baj csak az, hogy 251 millió évvel ezelőttről nem ismerünk becsapódási krátert. Igaz, hogy 2003-ban, majd később is, Basu és csoportja meteorittöredékeket talált az Antarktiszon. Elméletüket, miszerint épp a déli kontinenst érhette a fél világot megmozgató becsapódás, idén tavasszal egy houstoni konferencián prezentálták, ám érveiket a szakma nem találta elég meggyőzőnek. Ez nem meglepő. „A geológusok nem túlzottan lelkesednek a becsapódási hipotézisért, talán pszichológiai okokból. Bennünket arra tanítottak, hogy olyan dolgokat vegyünk figyelembe, amik itt, a Föld belsejében történnek” – jegyezte meg egy geológus. Ez csakugyan így van. Amikor Luis Alvarez amerikai kutató 1980-ban közzétette olaszországi rétegekben talált irídiumra alapozott elméletét a dinoszauruszok becsapódás általi pusztulásáról, jóformán senki sem hitt neki, most meg gyakorlatilag az egész szakma elfogadja. Ő egyébként fizikus volt (Nobel-díjas), legközvetlenebb munkatársa, Walter fia viszont geológus.