Szüleik aggályai ellenére és tanáraik – nemritkán laikus és felületes – útmutatásai mellett az általános és középiskolás korosztályba tartozó fiatalok jelentős része igen aktív közösségi életet él a virtuális térben: saját bevallásuk szerint sokan mindennap több órát töltenek el számítógépes játékokkal és a barátaikkal közösségi oldalakon folytatott csevegéssel, üzengetéssel. Ezzel nincs is semmi baj, a világon minden számítógépező fi atal ugyanezt teszi. Nem véletlenül hívják ezt a generációt netgenerációnak vagy digitális bennszülötteknek (megkülönböztetve őket az idősebb korosztálytól, a digitális bevándorlóktól).

E korosztály tagjai számára az internet-hozzáférés mobiltelefonon és/vagy számítógépen már-már természetes adottság, és a web 2.0 világába is már-már beleszülettek: a szemük előtt fejlődtek ki és nőttek milliós létszámúvá a közösségi oldalak. (Érdekes, az infrastrukturális adottságokból fakadó különbség, hogy az egyesült államokbeli fiataloknál előrébb áll a mobiltelefonos internetezés, mint például azokban az uniós országokban, amelyekben a központi programok hatására sikerült 90 százalék fölé tornászni az iskolák számítógépes ellátottságát.)

A számítógép megléte ugyanis önmagában kevés; a hangsúlyos kérdés ma már az, mire és hogyan használják azt a fiatalok. Fehér Péter elmondása szerint a felmérésből kiderül, hogy 10 és 25 éves koruk között a fiatalok átlagosan napi 3-4 – összesen mintegy húszezer – órát töltenek számítógépezéssel. Ennyi időbefektetéssel komoly lexikális tudást halmozhatnának fel, több nyelvből nyelvvizsgát tehetnének. A számítógépezés azonban ennek a korosztálynak nem elsősorban tanulást jelent, a sort inkább a közösségi életre jellemző alkalmazások vezetik.

Kérdés, megítélhető és megérthető-e ennek a korosztálynak az internethez való viszonya kívülről. A felmérések bulvárosodási folyamatra figyelmeztetnek, és tény, hogymaguk a diákok is úgy vélik: bár vannak köztük „vérprofik”, többségük szerény számítástechnikai, programozási ismerettel bír, igazából csak a készen kapott lehetőségeket használják.

Néhány előítélet ugyanakkor megdőlni látszik. Bár sok szó esett korábban a fiatalok társadalmi beilleszkedési képességeinek csökkenéséről, Hornyák Judit szerint a „webkettes” életmód nem jelenti azt, hogy a netgeneráció tagjai a virtuális térbe tették volna át kapcsolataikat. Ellenkezőleg: a kutatások azt mutatják, hogy az ott kötött ismeretségeket rendre személyes találkozások követik.

A csevegőcsatornák sajátos, rövidítésekkel, angolos nyelvtorzításokkal és emotikonokkal élő nyelvének megítélésében sem könnyű egységes álláspontot kialakítani: egyesek az anyanyelv gazdagítását, mások szegényítését látják bennük. Csakhogy a nyelv él, egyes újításokat megőriz, másokat idővel kivet.

A közösségi oldalakon mutatott intenzív, de tartalmában felületes jelenlét azonban viszszaüthet akkor is, amikor a fiatalok már nem számolnak vele – emlékeztetnek az elemzők –, hiszen ma már szinte kézenfekvő, hogy a munkaadók nem csupán az önéletrajzot, motivációs levelet futják át, hanem annak is utánanéznek, milyen képet mutat magáról a pályázó a világhálón hagyott üzeneteivel.

Nem a tanulás az első