A hagyomány szerint Arkhimédész parabolatükrökkel, nagy távolságból sorra gyújtotta föl a támadó római hajók vitorláit, harcképtelenné téve ezzel a flottát. Ez a második pun háború korában technikailag aligha volt kivitelezhető. Már az képtelenség, hogy i. e. 212-ben több száz méterre fókuszáló parabolatükröket készített volna akárki is. Arról nem is beszélve, hogy mozgó, nedves célpontot közelről is lehetetlen lángra lobbantani. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a hajó matrózai mindig készenlétben állnak, hogy a legcsekélyebb tüzet is eloltsák.

Cesare Rossi véleménye szerint Arkhimédész valószínűleg egy parabolatükrös gőzágyút szerkesztett. Feltételezése szerint egy ilyen szerkezet tartályát több száz Celsius-fokra hevítették a tükrökkel, és vizet zúdítottak bele. A keletkezett nagynyomású vízgőz egy gyújtókeverékkel töltött golyót lőtt ki a csőből. Az amerikai MIT kutatói igazolták az elképzelés megvalósíthatóságát, de szerintük a gőzágyú – ha volt is – másképpen működött. Rossi elképzelése ugyanis számos értelmetlen részletet tartalmaz. Először is egy fémtartályt sokkal könynyebb tűzben hevíteni, mint parabolatükrökkel. A másik probléma a gyújtókeverék, amit a felhevített gőztartály könnyen berobbanthat, és a robbanás szétveti az egész tákolmányt.

A nemzetközi visszhang Rossi elképzelésére egyértelműen negatív. Történészek szerint semmi nyoma a korabeli beszámolókban hasonló szerkezetnek. Mások szerint Leonardo da Vinci Arkhimédész tekintélye (és nem a bizonyítékok vagy saját számításai) miatt hitte el, hogy gőzágyút gyártott az ókorban. A vitát az angliai Swansea University egyik kutatója, Tracey Rhill zárta le, mondván: akkoriban ilyen feladatokra katapultokat használtak, amelyek minden szempontból felülmúltak egy ilyesféle konstrukciót.