Mégsem örök életű a műanyag
Számos használati és dísztárgyunk készült a korábban elpusztíthatatlannak tartott műanyagból. Az emberiség elsősorban fizikai tulajdonságaimiatt kedveli anynyira ezt az anyagot: könnyen formázható szinte bármilyen alakúra, és az alkalmazástól függően az állaga lehet kőkemény vagy akár puha. Ám mint nemrégiben kiderült, a műanyag nem is olyan időtálló. Kémiailag a műanyagok polimer vegyületek, azaz hosszú, szénalapú molekulaláncok halmazából állnak. Melegen könnyen formázhatók, kihűlve pedig megszilárdulnak. Idővel azonban a molekulaláncokat egyben tartó kötések felbomlanak például a levegőben található oxigén vagy a napfény ultraibolya sugárzásának hatására, vagy egyszerűen önmaguktól, a külső hatásoktól függetlenül.
Ezen kémiai folyamatok következménye kezd megmutatkozni a XIX. vagy a XX. századi műanyag termékeken. Például celluloidból készült filmek melegben a spontán gyulladás áldozataivá válnak. Más műanyag termékek tönkremenetele nem enynyire látványos, ám ugyanilyen elkerülhetetlen. A cellulóz-acetát – a celluloid korai, nem gyúlékony alternatívája – például sok egyéb műanyaghoz hasonlóan autokatalitikus módon lebomlik. Amikor elkezd szétmállani, olyan vegyületek keletkeznek, melyek megtámadják a terméket alkotó polimerláncokat. Cellulóz-acetát esetében a bűnös például az ecetsav.
Az orosz származású szobrász, Naum Gabo az üvegszerű átlátszóság és a könnyű megformálhatóság miatt cellulózacetátból készítette műveit az 1920-as és 30-as években. A londoni Tate Gallery nagy gyűjteményt őriz Gabo alkotásaiból. Számos munkája azonban minden előjel nélkül ecetszag kíséretében mállani kezdett. Beavatkozás nélkül Gabo többi művére is ez a sors várhat, ideértve egy londoni aukción 2007-ben egymillió fontért eladott szobrát. Emiatt Gabo plexiüvegből kezdett alkotni, ami ugyan tartósabb a cellulóz-acetátnál, ám végül ez az anyag is molekuláira esik szét.
A szintén szilárdnak hitt PVC, melyből ajtók, ablakok vagy vízvezetékcsövek készülnek, ugyancsak autokatalitikus módon lebomlik, miután a bomlás során keletkező sósav megtámadja a polimer alkotórészeket. A bomlás első jele lehet, hogy csak tíz év múlva jelentkezik: a ragadós, fényes felületet nehéz tisztítani.
A műanyagok lebomlása jelentősen késleltethető, öregedésgátló vegyületek polimerekhez való hozzáadásával, melyek vagy meggátolják a kezdeti lebomlást, vagy például abszorbeálják a keletkező bomlástermékeket. Miután ezek az adalékok drágák, a gyártók a lehető legkisebb mennyiséget használják fel belőlük. Ám idővel még az adalékok is elveszítik hatékonyságukat, és attól kezdve a polimer megint védtelen. Ekkor jelentkeznek hirtelen a bomlás jelei.
A konzerváló anyagok kifejlesztése és alkalmazása azért sem könnyű, mert a különböző műanyagok különbözőképpen bomlanak le. Ami megvédi az egyiket, az katasztrofálisan lerövidítheti egy másik élettartamát.
Matija Strlic és Linda Csefalvayova Nagy-Britanniában dolgozó állagmegőrző vegyészek kifejlesztettek egy olyan készüléket, melyet, ha egy műanyag felé fordítanak, felismeri annak összetételét. A készülék infravörös sugárzás széles spektrumát lövi ki a műanyag tárgyra, és a visszavert sugárzásban méri, hogy a tárgy melyik frekvenciát nyelte el. A hiányzó frekvencia annak az anyagnak az „ujjlenyomata”, amiből a tárgy készült. A kutatók ezt a technikát alkalmazták egyéb anyagokból készült művészeti alkotások állagának vizsgálatához. Ha a különböző anyagok alapján elég nagy adatbázis áll a kutatók rendelkezésére, a készülék bármilyen műanyagból készült tárgy összetételének meghatározására alkalmas lehet.
A kutatók tovább akarják finomítani a módszert és az infravörös spektrumok könyvtárát, hogy ne csupán azt tudják meghatározni, hogy milyen anyagból készült a vizsgált tárgy, hanem azt is, hogy az mennyire bomlott le. Ily módon a veszélyeztetett tárgyak korán felismerhetőek. Amikor a bomlás első jelei megmutatkoznak általában már túl késő van a mentési művelet megkezdéséhez, ezért is lenne a kutatók műszere felbecsülhetetlen értékű.
Az 1950-es években a Codex Eyckensis néven ismert VIII. századi belga kézirat mállani kezdett. Ennek megakadályozására minden lapot átitattak az akkoriban csodavegyületnek tartott PVC-vel. Néhány évtizeddel később azonban maga a műanyag réteg indult bomlásnak, és felgyorsította az eredeti kézirat pusztulását is. Az 1990-es évek elején a PVC-filmet fáradságos munkával el kellett távolítani a kódex lapjairól.
Miután a restaurátorok csupán kis csoportja érdeklődik a műanyagok állagmegóvása iránt, e tudományterület még gyerekcipőben jár. Pedig a tudományos eredmények alkalmazásával remélhetően a kódex védelménél elkövetett hibákhoz hasonlóak is kivédhetők lennének.
Mivel a kulturális örökségnek a műanyag tárgyak, például a poszterek vagy akár a fényképek is részei, ezeket is érdemes lenne megőrizni az utókornak. Nélkülük a jövő nemzedékek tagjai nem alkothatnának teljes képet mai világunkról.
