Így is ki lehet halni!
A pleisztocén korszakban sokféle állat népesítette be az eurázsiai kontinenst, olyanok is, melyek ma már nem élnek. Az elmúlt 2,6 millió évben Európában nem kevesebb mint hat orrszarvúfaj élt, melyek mindegyike alaposan eltérő életfeltételeket kívánt meg. Voltak közöttük olyanok, amelyek az északi és közepes szélességek hideg sztyeppéin érezték jól magukat, mások az enyhébb, sőt meleg éghajlatot kedvelték. Alkalomadtán ugyanott, egy időben többféle orrszarvúfaj is együtt élt.
Vajon volt-e következménye ennek az együttlétnek e fajok valamelyikére? A válasz: igen, és itt van a rinocérosz elásva! Egészen pontosan a németországi Voigtstedt 700 ezer éves agyagos kőzeteiben, illetve a valamivel fiatalabb thüringiai Süsselborn kavicsos rétegeiben. Német kutatók e két lelőhelyen talált Hundsheim-orrszarvúak mintegy 740 fog- és csontmaradványát elemezték a weimari Senckenberg Kutatóintézetben. (Hundsheim, melyről a faj a nevét kapta, Alsó-Ausztriában, nem meszsze a magyar határtól fekszik.) A fogak felszíne alapján nagyon jól lehet következtetni a táplálkozásmódjukra. Kiderült, hogy a voigtstedti orrszarvúak, melyek kiterjedt erdőkben éltek, jórészt zsenge levélféléket ettek, míg a süsselborniak a sztyeppén legeltek, és csaknem kizárólag fűfélékkel táplálkoztak. Ez a nagyfokú táplálkozásbeli különbség ugyanazon faj esetében arról tanúskodik, hogy igen széles ökológiai tűrőképesség jellemezte őket. A hundsheimi rinocéroszok tehát igazi nagy túlélők voltak, csaknem egymillió éven át uralták környezetüket.
A végük kezdetét két, teljesen új orrszarvúfaj kifejlődése jelezte, melyeknek a hundsheimitől merőben eltérő túlélési stratégiájuk volt. Nagyjából 600-500 ezer évvel ezelőtt két, erősen specializálódott típus jelent meg, melyek még a hundsheimi fajnál is jobban alkalmazkodtak, egyik az erdőhöz, a másik a sztyepphez, úgyhogy a verseny mindkét élettérre kiterjedt. A Merck-rinocérosz elkezdte kiszorítani erdőlakó vetélytársát, a másik faj pedig azt, amely a sztyeppéken táplálkozott. Így tehát a hundsheimi orrszarvú (Stephanorhinus hundsheimensis) úgy halt ki, hogy természeti környezete semmit sem változott, és a korabeli ember sem irtotta. Egyszerűen legyőzték őket a jobban alkalmazkodó fajok, melyek viszont szintén kihaltak, a pleisztocén legvégén, amikor a jégkorszakból lassan felmelegedő időszakot egy hirtelen, viszonylag rövid lehűlés követte.
