Sok oka van annak, hogy miért alakult így, de a végeredmény mégiscsak az lett: Magyarországon a digitális átállás – vagyis a tévéműsorok analóg sugárzásáról és vételéről a digitális metódusra történő váltás – a lehető legköltségesebb módon, ugyanakkor európai összehasonlításban szinte a leglassabban valósult meg. Hogy ebben a jogalkotók és a szabályozó hatóságok részéről mennyi volt a szándékosság, azt nehéz kideríteni, az viszont valószínűtlen, hogy véletlenül történt így, maga a folyamat ugyanis közvetlenül érint komoly üzleti érdekeket.

Idehaza Európában az elsők között, 1999-ben vágott bele az Antenna Hungária (AH) a digitális sugárzásba az akkor még szinte egyedüli lehetőségnek számító MPEG2-es tömörítéssel. A közszolgálati, illetve később az országos kereskedelmi adók ingyenes vételét lehetővé tevő csomag láthatóan nem pezsdítette fel a piacot, ám az tény, hogy aki korán be akart szállni a digitális tévézésbe, az MPEG2 képes készüléket vásárolt (már csak azért is, mert a piac sajátosságainak megfelelően ide szinte kizárólag ilyet szállítottak). Néhány éve azután az AH átállt az MPEG4-es tömörítésre, és az országos sugárzás infrastruktúráját már erre az új technológiára alapozva építette ki.

A törvényhozóknál ismereteink szerint két fontos piaci szereplő lobbizott a jobb képminőséget, illetve ugyanakkora helyen több csatorna sugárzásának lehetőségét biztosító, a korábbi változatnál drágább újításért: a sugárzási lehetőséget pályázaton elnyert AH (állítólag azért, mert a vállalat anyacége is ezt a technológiát használja), illetve a Magyar Televízió. Az utóbbi elsősorban azért, mert HD-ben (high definition), azaz nagy felbontással kívánta sugározni a műsorait – ezt a szándékot a nagyközönség is érzékelhette a labdarúgó-világbajnokság alatt, ám a megvalósítás felemásra sikerült: a közvetítés során a jobb felső sarokba ki volt ugyan téve a HD-logó, ám a képminőség meglehetősen egyenetlen volt, a kép olykor kontúrok nélkül vagy pixelesen érkezett – de ez még mindig nem az igazi magyarázat, hiszen a magyar közönség elegendő HDTV és nagy felbontású műsor híján egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni a HD-sugárzással.

Arról nem is beszélve, hogy a nagy felbontás a digitális sugárzás leggyakrabban hangoztatott előnyét is eliminálja: a digitális technológia a tömörítés lehetősége miatt elvileg több adót tud bezsúfolni ugyanannyi helyre – amit az egyszerű halandó a szoba- vagy a tetőantennával fogható csatornák számának növekedésében érzékel –, ám ha a kisebb felbontású SD [standard definition] helyett a nagyobb „helyigényű” HD-ben jön az adás, akkor máris szűkül a technikailag elérhető csatornakínálat. Ugyanakkor a HD a műsorgyártás és a -sugárzás szempontjából is többletköltséget jelent (meg persze a „vevő”, vagyis a néző oldalán is, hiszen ahhoz, hogy értelme is legyen, drágább HDTV kell hozzá).

Az átállás azzal jár, hogy a digitális formában és tömörítve sugárzott jelet át kell alakítani, kicsomagolva és fogyaszthatóvá téve a tévé számára. Erre szolgálnak a sokat emlegetett, de kevéssé elterjedt dekóderek. A használatban lévő tévék döntő többsége dekóder nélküli, vagy esetleg MPEG2-es dekóderrel van ellátva, az MPEG4-es tömörítésű adás vételére nem alkalmas. Idén év eleje óta a forgalomba kerülő készülékek több mint 90 százalékában van MPEG4-es dekóder (ezt jelzi a dobozon vagy a tévén a kissé értelmetlen felirat: „A készülék alkalmas a magyarországi földfelszíni, szabad hozzáférésű digitális televíziós műsorszórás vételére”), ezekhez tehát elvileg már csak egy szoba- vagy tetőantenna kell a digitális tévézéshez, hiszen az Antenna Hungária júliusi adatai szerint maga a sugárzás immár 95 százalékos lefedettségű.

De azok sincsenek elzárva a digitális vétel lehetőségétől, akik régebbi tévével rendelkeznek. Léteznek például olyan PCMCIA- (bővítő-) kártyák, amelyekkel az MPEG4-es adást át lehet fordítani MPEG2-esre – ez megoldja a korábbi dekóderes televíziók problémáját (ha van a készülékben kártyahely). Generális megoldás lehet a külső dekóder, amit önmagában inkább csak számítógépekhez árulnak (pár ezer forintért), a tévére köthető változatokat inkáb set top boxokba építik, ami megdrágítja a váltást: jelenleg 17 ezer forint körül van a legolcsóbb olyan digidoboz ára, amit MPEG4-es dekóderként is használhatunk. Végső soron az jár a legjobban, aki továbbra is kivár az átállással, és a legközelebbi tévévásárlásra időzíti a lépést, hiszen a lapostévé-árak is folyamatosan csökkennek, és immár a beépített dekóder sem árnövelő tényező.

Amint a fentiekből kiderül, az átállás magyar modellje a műsorszórás, -készítés és -fogyasztás összes szereplője számára drága mulatság. Emellett van egy másik, szintén nem előnyös jellegzetessége: bár a startnál és a fejlettebbnek mondott MPEG4-es szabvány kiválasztásánál is az első között voltunk, magában a digitális átállásban az európai sereghajtók közé tartozunk (az analóg sugárzás lekapcsolása, azaz a váltás legfontosabb kényszerítő motívuma az utolsó országok egyikeként, 2011 végén következik be – akkor az eddig szoba/tető antennával és dekóder nélküli készülékkel tévézők mindenképpen valamilyen váltásra kényszerülnek).

Ez pedig azzal jár, hogy az átállás mellé ígért előnyökből – például a csatornakínálat növekedéséből, a televíziós piac „felrázásából” és persze a műszaki fejlődésből – a magyar felhasználók többsége egyelőre nem sokat érzékel. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy döntő hányadukat a téma nem is foglalkoztatja: mivel legalább a lakosság négyötöde kábelen, műholdon vagy az interneten keresztül tévézik, teljesen hidegen hagyja őket, hogy az adás analóg vagy digitális formában érkezik-e abba a központba, ahonnan a műsort kapják.

A tévék több mint 90 százalékában van már MPEG4-es dekóder