Kollégáival 10 éven át követte a nemzeti park legnagyobb csimpánzcsapatát, és ezalatt az idő alatt 18, halálos áldozatokkal járó támadásnak volt szemtanúja. A háborúk során a csapat 22 százalékkal, mintegy 6,4 négyzetkilométerrel növelte területét.

A körülbelül 150 egyedből álló csapat jelentős erőfölényben van a szomszédos kisebb csoportokkal szemben, így könynyedén megnyeri az összecsapásokat. Az akciók során a hódítók összehangoltan együttműködnek egymással. Először néhány felderítőt küldenek a területhatáraik közelébe, amelyek, ha egyedül járőröző öregebb hímekkel találkoznak, jelt adnak, hogy mindenki odacsődüljön. Az újonnan érkező csimpánzok magabiztosan mozognak, üvöltöznek, mintha otthon lennének, eközben a hímek megtámadják és megölik a szomszédos hímeket, felfalják a kicsinyeiket, és magukévá teszik a nőstényeiket.

A területszerző támadások valószínűleg elsősorban egy kedvelt csimpánzcsemegéért, a feketeeperért indulnak. Akinek több jut, annak a csapatnak hosszú távon életerősebb nőstényei és életrevalóbb utódai lesznek, ráadásul a meghódított terület új nőstényei további szaporodási lehetőséget biztosítanak a vezérhímeknek. Bár a viselkedésforma már bizonyított, azt még vitatják a kutatók, hogy fejlődéstörténeti szempontból hogy alakulhatott ki a majmoknál a csapaton belüli együttműködés egy távolabbi, hosszú távon érvényesülő hozadék reményében.

Génjeink 97 százaléka azonos