Mivel a repülőgépek köztudottan legdrágább „alkatrészei” a pilóták, kiváltásuk is része az új generációs, gazdaságosabb repülőgépek kialakítását célzó programnak. Nem korai a kísérletezés, hiszen amerikai katonai bázisok között kis terhek sürgős célba juttatására máris használnak nagyobb sugárhajtású robotrepülőket.

Ma már mindennaposak a pilóta nélküli repülőszerkezetek. A világon 1500 különféle ilyen géptípus repül, köztük Afganisztánban naponta állnak szolgálatba földi csapatokat támadó robotgépek. De van távolsági bombázó és 20 kilométer magasan napokig keringő, tévérelét hordozó, a termést, vagy az erdőket felülről figyelő robotrepülő is. Ezért elkerülhetetlen, hogy a pilóta nélküli technika előbb-utóbb ne kerüljön valahogy kapcsolatba a polgári légi közlekedéssel.

A Boeing most üzembe állított Insitu/Scan Eagle gépei ugyan kicsik, mindössze 1,19 m hosszúak, szárnyvégeik távolsága is csak 3,05 m, de 18 kg-os tömegük ellenére fel vannak szerelve rádióval, GPS-szel, kamerákkal stb., és óránként 120 kmes utazósebességre képesek. Ráadásul 5000 méter magasra képesek felemelkedni és 20 óra hosszat maradhatnak a levegőben. Hátulra szerelt légcsavarjukat egy kis olcsó, kétütemű, 1,5 lóerős benzinmotor forgatja. Kerekei nincsenek, egy ferde rámpáról felgyorsítva indítják őket, leszálláskor pedig a gépet egy daruszerű állványról lelógó kötélnek vezetik, amibe egyik szárnyával beleakad, majd sértetlenül lelassul és magáll.

Az amerikai légierő máris földi pilótákat toboroz abba az alakulatba, amelynek feladata a robotgépek távirányítása lesz egy távoli teremből. A kisméretű, főleg műanyagból készült, csak jelentéktelen zaj-, fény- és hőnyomot hagyó gépeket a forgalomirányítás radarjai alig észlelik s azokon persze nincs senki, hogy tájékoztatást adjon. Az elektronikus kapcsolattartás módjait aWarren Grove Range nevű, a légi közlekedés számára zárt, nagy katonai gyakorlózóna felett fogják kidolgozni.

Nem látszik rajta, de akár a polgári repülésben is lehet jövője