A magyarok kíváncsisága magasabb fokú, az informáltsága viszont valamivel alacsonyabb az uniós átlagnál.

Az Eurobarométert elsősorban azért érdekli, hogy mit gondolunk a tudományról, mert az EU az ún. lisszaboni programban azt a célt tűzte maga elé, hogy a világ legversenyképesebb tudásalapú régiójává szeretne válni, ez pedig az érintettek közönyétől kísérve aligha valósulhat meg. Az eredeti liszszaboni stratégia azt is tartalmazta, hogy a kutatás-fejlesztésre szánt kiadásokat a GDP 3 százalékára kell emelni – jelenleg 1,9 százaléknál tartunk (uniós átlagban), ami igen szerény emelkedés a 2000-ben mért 1,82 százalékhoz képest. Magyarország most 0,9 százalékon áll, az évtized elején még 1,1 százaléknál tartotunk. Az új tagállamok közül egyébként egyedül Észtország húzza felfelé az átlagot, mí a „leszakadók” középmezőnyéhez tartozunk.

A kutatás voltaképpen arra kérdezett rá, hogy gyakorolte valamilyen hatást a lisszaboni stratégia az európai közgondolkodásra, változott-e valamit a tudománnyal és a technikával kapcsolatos attitűd az abiciózus célok, illetve az azokhoz kapcsolható uniós programok hatására. A válasz egyelőre nem túl biztató: az érdeklődés ugyan valamelyest valóban nőtt, ám elsősorban olyan területeken, ahol az információéhséget objektív okok indokolták. Ilyen kitüntetett terület mindenekelőtt a környezetvédelem (elsősorban a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmak miatt), és az egészségügy - az új gyógyszerekkel és gyógyító eljárásokkal kapcsolatos kíváncsiságot aligha lehet az EU érdemének tekinteni. Némiképp megnyugtató ugyanakkor, hogy a környezeti problémák, az egészségügy újdonságai és a tudományos felfedezések összességében jobban érdeklik az embereket, mint a sport- vagy a politikai hírek. Itt osztották ki a közvélemény-kutatók az első és legnagyobb jó pontot a magyar közönségnek: 90 százalék fölötti tudományos érdeklődés csak a ciprusiakat, a luxemburgiakat és honfitársainkat jellemzi (miközben átlagosan öt európai közül egy egyáltalán nem kíváncsi a tudomány és a technika világából érkező információkra).

Hogy a tudomány jobbá teszi a világot, abban valamivel kevesebben hisznek most, mint 2005-ben. Ezért a negatív változásért részben a közvélemény várakozásait alaposan alulmúló mezőgazdasági géntechnológia a ludas, de azt sem látják az emberek, hogy a tudományos műhelyek használható választ adnának a globális felmelegedés kihívásaira – és persze a téli, a kezdeti pánik után inkább bohózatba hajló influenzakrízis sem használt a tudomány tekintélyének.

Az európai lakosság úgy érzi, hogy a tudósok képesek lennének ugyan a saját tevékenységük és eredményeik kommunikálására, de valamiért mégsem elég hatékonyak ebben. Arról jóformán fogalmuk sincs, hogy mennyit költ az EU a K+F támogatására, de meg vannak győződve róla, hogy ha a jelenleginél többet áldozna rá, az előnyös lenne.

A magyar közönség saját bevallása szerint az európai átlagnál érdeklődőbb (nálunk 41 százaléka tartja magát a tudományos ügyek iránt „nagyon érdeklődőnek”, szemben az európai 30 százalékkal, és az összes vizsgált kritériumban –az érdeklődő nők, illetve diákok arányát tekintve, sőt még az internethasználat terén is – verjük az európai mezőnyt, ami azt valószínűsíti, hogy a Magyarországon megkérdezettek egy kissé felfelé kerekítettek), viszont a kontinens átlagánál valamivel kevesebben vannak azok, akik a tudomány és a technika témáiban jól informáltak. Egy másik kérdéskörnél is kiderült, hogy igyekszünk mindent a saját szemszögünkből nézni: az átlagosnál erősebben támogatjuk azt a gondolatot, hogy más tagállamok kormányai is működjenek együtt velünk a közös kutatási programokban (itt nyilván a nálunk tehetősebb államokra gondoltunk), azzal viszont a legtöbb európai polgárnál kevésbé értünk egyet, hogy egy tudós számára a karrier normális epizódja, ha egy másik tagállamban folytatja a pályáját.