A kifejezés Wallace Broecker amerikai geológustól származik, még a 70-es évek elejéről (nem mellesleg az ő egyik, 1975-ös tudományos közleményében jelent meg először az azóta elhíresült globális felmelegedés kifejezés is). Az óceáni szállítószalag, nagyon leegyszerűsítve, egy a tengervíz hőmérséklete és sótartalma által mozgatott és szabályozott globális vízkörzési rendszer, mely meghatározza a tengervíz sűrűségét; ezért is nevezik szakkifejezéssel termohalin cirkulációnak.

A folyamat során az uralkodó szelek által hajtott melegebb és magasabb sótartalmú felszíni tengeráramlások az Atlanti-óceán egyenlítői térségéből indulva északon lehűlnek, a mélybe süllyednek, majd a glóbuszt körüljárva különböző helyeken felemelkednek, és a folyamat kezdődik elölről (l. az ábrát). E folyamat globális jelentősége óriási, hiszen ez az áramlásrendszer rengeteg hőt, valamint szilárd anyagokat és oldott gázokat szállít, cseréli az óceáni medencék vizét, egyszóval minden téren kihat a globális klímára. Mindez különösen érvényes az Atlanti-óceán északi részét övező szárazföldek, köztük Európa éghajlatára.

A feltevések szerint, ha komoly zavar támadna a szállítószalag rendszerében (amint ez a múltban – pl. a középkori „kis jégkorszakban” – már többször is bekövetkezett), még jobban megzavarodna a földi éghajlat. A félelmek abból a tényből fakadnak, hogy az északi, elsősorban a grönlandi gleccserek és jégtakarók gyorsuló olvadásával egyre több édesvíz kerül az Atlantióceán északi régióiba, és ez megváltoztatná a víz jelenlegi sűrűségi viszonyait. Ezt a teóriát ugyan eddig a klímamodellek többsége nem támasztotta alá, ám ha mégis megtörténne, mindenhol számottevő lehűlést okozna, ahol a Golf-áramlás melegít.

2004-ben amerikai műholdas mérések adatai alapján erősödött fel az a hipotézis, hogy a Golf-áramlás esetleg „kikapcsol”. A rémisztgetés folytatódott egy évvel később egy angol kutatócsoport által a Nature-ben publikált cikkel, mely azt állította, hogy a Golf-áramlás egy 1992-es méréshez viszonyítva mintegy 30 százalékkal kevesebb vizet – és kevesebb hőt – szállít. Ez a közlés heves vitára késztette a klímakutatókat, már csak azért is, mert az Északatlanti-óceán jelenleg melegebb, mint amit a korábbi mérések mutattak.

Most jön a képbe a NASA új mérési eredménye. Ez idáig a cirkuláció erejére vonatkozó egyedüli közvetlen méréseket hajókról végezték, továbbá a közepes szélességeken az óceánfenékre horgonyzott automata bójákon levő mérőeszközök segítségével. A Willis által alkalmazott új eljárás NASA-műholdakra telepített altimétereken alapul, melyek a tengerszint változásában bekövetkező változásokat mérik, valamint az Argo-rendszer automata bójáinak adatait veszi figyelembe.

Ez utóbbi 26 ország 50 intézete által létrehozott és működtetett globális rendszer, mely kereken 3000, kis szondából áll. A szondák meghatározott időközönként 2000 méterről a felszínre emelkednek és a mélyben mért adatokat (hőmérséklet, sótartalom, áramlási sebesség) műholdakra továbbítják, ahonnan szárazföldi állomásokra jutnak kiértékelésre.

Nos, ezzel az eljárással Willis és csapata ki tudta számítani a cirkulációs rendszer észak felé tartó szakaszának változásait, nagyjából a New York és Dél-Portugália közötti térségre, és nem találtak változásokat a cirkuláció erejében a 2002 és 2009 közötti időszakra. Ha csak az Argorendszer előtti műholdas mérések adatait használták, arra találtak meggyőző bizonyítékot, hogy 1993 és 2009 között a cirkuláció sebessége mintegy 20 százalékkal nőtt.

Ha mindez igaz, cáfolja azokat a modellelőrejelzéseket,melyek szerint az óceáni vízrendszer alábukási és felemelkedési ciklusa a globális klímaváltozás miatt lelassul. Kisebb ingadozások nagyjából évtizedenként előfordulnak, de ezek természetes jelenségek az Atlanti-óceán északi térségében.