A jövőbe látás titka
A professzor 1979-ben kezdett jósolni, amikor ösztöndíjasként a háborúhoz vezető helyzetekről írt könyvet. Matematikai modellt tervezett annak vizsgálatára, milyen választási lehetősége van az embereknek, és mekkora az esélye annak, hogy tetteik diplomáciai lépésekhez vagy háborúhoz vezetnek. A modell felállításához szükséges adatokhoz akkor jutott, amikor az amerikai külügyminisztérium véleményét kérte az akkori indiai politikai konfliktusról. A politológus összeállított egy listát a helyzetre hatással bíró személyekről, várható választási lehetőségeikről, illetve céljaikról. Az adatokat betáplálta a számítógépébe és becslést kért a várható eseményekre. A gép mindenki meglepetésére egy a várakozásoktól teljesen eltérő jóslatot adott: C. C. Singh lesz a következő miniszterelnök, ám koalíció hiányában kormánya várhatóan hamar meg fog bukni. A külügyminisztériumban kinevették a jós-politológust, ám néhány héttel később Singh lett a miniszterelnök, hat hónapra rá pedig valóban megbukott a kormánya. A számítógépes modellnek lett igaza a politikai szakértőkkel szemben.
Vagy a modellnek volt szerencséje, vagy a „próféta” beletrafált valamibe. Úgy tűnik, ez utóbbi történt. A modellt a professzor, diákjai és ügyfelei (többek között az amerikai kormány) jóslások ezreire használták, és az eredményekről neves szaklapokban megjelenő publikációk százaiban számoltak be. A CIA szerint a modell több mint 90 százalékos pontossággal dolgozik.
Hogyan lehetséges ez? Miután a professzor jóslási képessége olyan „stratégiai szituációkra” korlátozódik, ahol viszonylag kis számú résztvevő szerepel, nem tudná előre megbecsülni, mikor merre mozdul el a tőzsde, vagy mi lesz egy választás vagy a mostani gazdasági válság kimenetele. Ilyen esetekben ugyanis milliónyi ember fejt ki apró hatást, ám egyikük sem képes a végeredményt saját érdeke felé elmozdítani. Jövendőmondásának legfontosabb eszköze a játékelmélet, amelynek során matematikai képleteket használ annak megbecslésére, hogy mit tesznek az emberek olyankor, amikor egy esemény bekövetkezte más résztvevők döntésétől is függ, ezek a résztvevők pedig aszerint cselekszenek, ami az ő szempontjukból a leghelyesebbnek látszik.
Az 1940-es években Neumann János és Oskar Morgenstein által felállított eredeti képlet olyan játékokra alapul, ahol a játékosok megpróbálják kitalálni ellenfeleik lépéseit vagy ellenlépéseit, ám ezekben a játékokban a résztvevők együttműködnek és őszinték. Az 1950-es években John Nash amerikai matematikus egy sokkal realisztikusabb képletet hozott létre, amelyben a játékosok csak magukkal törődnek, és hazudhatnak vagy blöffölhetnek az óhajtott cél elérése érdekében.
A professzor Nashnek abból a feltételezéséből indult ki, hogy a játékosokat saját céljaik motiválják, és bármit megtesznek ezekért, vagy azért, hogy megakadályozzák egy nem kívánt esemény bekövetkezését. Legegyszerűbb formájában a modell úgy működik, hogy a professzor először eldönti, milyen kérdést tegyen fel – például, épít-e nukleáris robbanófejet Irán? Ezt követően listát készít azokról, akik a probléma kimenetelére hatással lehetnek, és minden szereplő egy 1–100-ig terjedő tetszőleges számot kap négy kategóriában: mit akar elérni, mennyire tartja fontosnak a kérdést, mennyire törekszik egyezségre, és végül, mekkora befolyással bír az ügyben. Ekkor elkezdődnek a „tárgyalások”. Ha mondjuk öt résztvevős a probléma, annak megoldásához mindenkit mindenkivel párba állít a program, majd összehasonlítja helyzetüket. Öt résztvevő esetén a lehetséges kölcsönhatások száma 120. Amikor azonban az érintettek száma 10-re emelkedik, már 3,6 millió! Egy tipikus problémában általában 30–40 résztvevő szerepel, bár a professzor már 200 résztvevős problémát is megoldott.
A játékelméleten kívül a modell sikere a bevitt adatok minőségén áll vagy bukik. Ha rossz az input, rossz lesz az output is, azaz hibás lesz a jóslat. A minőségi adatok érdekében a professzor mindig konzultál az adott probléma szakértőivel. Nolan McCarty amerikai politológus szerint ennek a jóslásnak éppen ez az erőssége. Úgy véli, a modell főként azért sikeres, mert a professzor nagyon intelligens és jól értesült. Emiatt kétségbe is vonja, hogy a modell valóban annyit segítene a jóslásban, mint amennyit Bueno de Mesquita állít.
Avinash Dixit közgazdász egyetért ezzel, ám arra figyelmeztet, hogy még a szakértők is tévedhetnek, ahogy az már bebizonyosodott a pénzügyi válság kapcsán. A modell által kiszámított adatokat is problémásnak tartja, szerinte ugyanis nem egyértelmű, hogy mit jelentenek a kapott értékek. Úgy véli, a világosnak tűnő válaszok félrevezetőek, és a játékelmélettel foglalkozó tudósoknak alázatosabban és nyitottabban kellene viselkedniük a bizonytalanságokkal kapcsolatban, mert ezek elkerülhetetlenek a számításokban és az eredményekben is. A professzor elfogadja, hogy az eredményeket szakértőknek kell értelmezniük, de szerinte szó sincs félreérthetőségről.
Bueno de Mesquita most egy újabb és bonyolultabb modellen dolgozik, ehhez pedig a bayes-i játékelméletet használja fel, mely szintén figyelembe veszi a játékosok egymásról kialakított véleményét, és lehetőséget ad a tökéletlen vagy nem teljes információt biztosító forgatókönyvek alkalmazására is. Az 1979-es modell továbbfejlesztett változata 90 százalékos pontosságú volt, ez az év elején bemutatott új viszont felülmúlja a régit mind eredmények, mind pontosság tekintetében Az új modellt a professzor nemrégiben a pakisztáni politikai helyzet elemzésével tesztelte. Azt a kérdést tette fel, hogy mennyire elszántan harcol a pakisztáni kormány az al-Kaida és a tálibok ellen, illetve mekkora befolyása lehet az amerikai kormánynak Pakisztán döntéseire. Abból a feltételezésből indult ki, hogy az USA segélyt ajánl a pakisztáni vezetőknek a terroristák elleni harchoz, Pakisztán pedig a lehető legtöbb pénzt akarja kicsikarni az USA-tól. A modell szerint a maximális pakisztáni együttműködéshez az USA legalább 1,5 milliárd dollárnyi támogatást kell adjon 2009-ben (ez a 2008-as összeg kétszerese). Cserébe Pakisztán felveszi ugyan a harcot a terroristákkal, ám mégsem számolja fel teljesen a problémát. „Nem bolondok” – érvel a professzor – tudják, hogy a pénzügyi források elapadnak, ha szétverik az al-Kaidát és a tálibokat, ezért csökkentik ugyan a veszélyt, de az ellenséget nem pusztítják el teljesen.” Az eredmény megint őt igazolta.
Bueno de Mesquita legújabb jóslatai a 2050-ig terjedő időszak klímaváltozással kapcsolatos tárgyalásaira vonatkoznak. Bár ma komolyabban foglalkozik a világ az üvegházhatású gázok mennyiségének csökkentésével, becslése szerint a téma fontossága mégis csökken.
Még egy neves jós is tévedhet. 1992-ben megkérdezték a professzortól, hogy, milyen törvényjavaslatokat fogad el a kongresszus Bill Clinton elnökké választása után. 27 jóslatából egy sem jött be. A tévedés valószínűleg abból adódott, hogy a valóságban és a modellben is kulcsszerepet játszó egyik főszereplő ellen korrupció vádja miatt vizsgálat indult, és az illető végül távozott hivatalából. Bueno de Mesquita akkoriban nagyon szomorú volt, ma már csak legyint tévedése miatt. Azt állítja, szívesen tette kockára a hírnevét, és tette közzé jóslatait az események bekövetkezte előtt, és eddig nem volt oka a túlzott szégyenkezésre.
