A faj útvonala eddig is ismert volt, de nyilvánvalónak tartották, hogy mivel a goda gázlómadár, ami nem képes a nyílt óceánon halászni, így biztos, hogy megpihen és táplálkozik az útba eső szigeteken. A madarak testére erősített aprócska műholdas jeladó szerint azonban szó sincs erről. Az útvonalukat nyomon követő biológus, gyakran éjjel kettőkor is a monitor előtt görnyedt a Google Mapen húzott csíkot fürkészve, és nem hitt a szemének, hogy madarai még mindig repülnek. Ülve is kimerítő volt követni őket – mondta Robert E. Gill.

Gill első bizonyítékai óta már több madárfajról is kiderült, hogy képesek ilyen hősies teljesítményre, a kérdés csak az, hogy hogyan csinálják. Ennek felderítésére, a kutatók a madarak élettani paramétereit a Tour de France versenyzőinek adataival hasonlították össze. A sportolók anyagcseréje verseny közben ötszörösére gyorsul a nyugalmi állapothoz képest. Ezzel szemben a hosszútávrepülő godáknak útközben 8-10-szer gyorsabb a belső motorjuk, így az út végére szinte elégetik saját testüket.

Ezt csak úgy tudják elviselni, ha vonulás előtt a végletekig felhizlalják magukat. Erős mellizomzatot növesztenek, majd zsírt raktároznak, egészen addig, míg belső szerveik is elhájasodnak. Indulás előtt már úgy festenek, mint egy jól megtermett szivacslabda, és csoda hogy egyáltalán fel tudnak szállni. Míg az embernél 30 százalék feletti testzsír arány már elhízásnak minősül, addig a vonulást megelőző napokban a godák testének már 55 százaléka zsír. Mivel felszállás után a belső szerveik, beleik, májuk csak ballaszt, ezért az út során belső szerveik egynegyedét is felemésztik, így bírják ki étlenszomjan a több ezer kilométeres utat.

Korábban ilyen pontos mérési adatokról álmodni sem lehetett. Mivel a madarak teste még jó kondícióban is nagyon könynyű, így számukra egy apró, napelemekkel vagy akkumulátorral ellátott szerkezet is végzetes teher lehet. Épp ezért mostanáig jobbára csak a nagy testű ragadozó madarakat vagy gólyákat tudták műholdas nyomkövetővel megfigyelni, itthon például sasokat és kékvércséket követnek így a Madártani Egyesület munkatársai. Mostanában vetették be az úgynevezett geolokátort, ami nem kommunikál műholdakkal csak a fénymennyiség változását regisztrálja, így akár olyan könnyű is lehet, mint két rizsszem. Amikor egy ilyennel felszerelt madarat újra befognak, akkor a geolokátor adataiból egy számítógépes program segítségével tudnak következtetni a madár mindenkori helyzetére.

A miniatűr nyomkövetők segítéségével arra is fény derült, hogy a leghosszabb utat bejáró vándormadár, a sarki csér antarktiszi telelőhelye és grönlandi fészkelőhelye között cikkcakban halad, így valójában kétszer akkora távolságot tesz meg, mint ahogy eddig gondolták. Ahelyett, hogy egyenesen átszelné az Atlanti-óceánt, odavissza repked Afrika és Dél-Amerika parti vizei között, pedig a sarki csér a godával ellentétben képes a nyílt vízen táplálkozni. A csérek valószínűleg az alsó légkör áramlatait követve vitetik magukat a széllel, így nem meglepő, hogy útvonaluk megegyezik a nagy földi légkörzés mintázatával. A geolokátor szerint egy sarki csér útvonala a Föld két pólusa között 79 520 km. Ha ezt megszorozzuk a madár átlagosan harmincéves élettartamával, akkor kiderül, hogy élete során 2,4 millió kilométert repül, amivel kb. háromszor megjárhatná a Holdat oda-vissza.

Persze az, hogy a madarak a nyílt óceánon, tájékozódási pontok nélkül honnan ismerik ilyen pontosan a saját helyzetüket, az valójában még mindig rejtély.

Az út végére szinte elégetik saját testüket