Az élőlények faji jellegzetességeit örökítő anyaguk, DNS-ük tartalmazza, ami minden faj esetén más és más. A lény halála után ezek a kettős spirálok még hosszú ideig épek maradnak, de a vegyi, hő- és fizikai környezeti hatások idővel darabokra tördelik ezeket a makromolekulákat. Minél alacsonyabb hőmérsékleten konzerválódik a test, annál tovább maradnak épen ezek a molekulák.

Kevin Campbell és csoportja, a Manitoba Egyetem kutatói egy 43 ezer éve meghalt gyapjas mamut konzerválódott sejtjeit vették górcső alá. A vér oxigénszállító fehérjéje, a hemoglobin a gyapjas mamutban szinte teljesen azonos az ázsiai elefántéval, kivéve három génszakaszt, ami a mai elefántban nincs meg. A kutatók hozzáillesztették ezt a három szakaszt az ázsiai elefánt génjéhez és baktériumtenyészet segítségével megsokszorozták a feltehetően mamutgént. A következtetés egészen meglepő volt, a mamut hemoglobinja másként szállította az oxigént a testi sejtekhez, mint az elefánté.

A kulcs a mamut életkörülményeiben van. A mamutoknak és az elefántoknak közös őse volt Afrikában, kb. 7 millió éve. A mamutok lassan északra vándoroltak, egészen a sarki tundrákig. Időközben átalakultak, hosszú szőrzetük nőtt és a füleik sokkal kisebbek lettek. A hatalmas állatok a nagy hidegben nem tudtak akkora testhőmérsékletet biztosítani a létfenntartáshoz, mint afrikai őseik. Ennek következtében viszont hemoglobinjuk nem tudta volna leadni a szállított oxigént a szöveteknek.

Az evolúció újabb bizonyítéka, hogy az életben maradásért más fehérjét kellett a fajnak használni, amely alacsonyabb hőmérsékleteken is ellátta elegendő oxigénnel a testi sejteket. A sikeren felbuzdulva Campbell most a Neandervölgyi ősember genetikai kódját akarja összevetni a mai emberével és az eltérő génszakaszok szerepét tisztázni.

Életre keltve?