Madagaszkár egyedülálló élővilágának kétségkívül legkülönösebb teremtményei a félmajmok közé tartozó lemurok, vagyis makik. Őseik nagyjából 65 millió éve fejlődtek ki Afrikában. A szigetet mintegy 350–400 kilométernyi tengerszakasz, a Mozambiki-csatorna választja el Afrika délkeleti részétől. A hajdani Gondvána szuperkontinens ezen részei 80–90 millió éve váltak el egymástól, vagyis Madagaszkár élővilága ezen időszaktól kezdve fejlődött önállóan. Hogy hogyan kerültek a makik, továbbá a többi szárazföldi emlős Madagaszkárra, régi vita tárgya. William D. Matthewőslénykutató már 1915-ben felvetette, hogy a szigetet benépesítő emlősök kis csoportokban, a kontinensről erős viharok, esőzések által leszakított növényi „tutajokon” keveredhettek jelenlegi élőhelyükre, ahol aztán rengeteg faj és alfaj fejlődött ki belőlük, alkalmazkodva a sajátos környezethez.

Létezik egy másik feltevés is, miszerint hajdan átmeneti földhíd, vagy földhidak lehettek a két szárazföld között és az emlősök ezeken kelhettek át, száraz lábbal. Ilyen földhidak létét azonban nem sikerült geológiai bizonyítékokkal alátámasztani. Ennek kapcsán felvetődik az a kérdés is, hogy miért élnek Madagaszkáron csak viszonylag kis testméretű emlősök, miért nincs oroszlán, zsiráf, elefánt, hiszen ha volt földhíd, ezek is átkelhettek volna. Az igazság az, hogy a sziget endemikus emlősei csupán az állatok négy afrikai emlősrendjére vezethetők vissza. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a molekuláris biológia kutatói a sziget mai szárazföldi emlőseinek DNS-szekvenciáit összevetve arra a következtetésre jutottak, hogy a négy emlősrend alapító populációi önállóan, és különböző időben, 60–20 millió évvel ezelőtt érkezhettek Madagaszkárra. Ez az elnyújtott idő is a többszöri, véletlenszerű tutajozás elméletét támasztja alá.

Mindemellett a tutajhipotézisnek is vannak gyengéi. A legfontosabb az, hogy a korabeli tengeráramlások, akárcsak a maiak, minden valószínűség szerint nem Afrika felől haladtak a sziget felé, hanem éppen fordítva. A Nature-ben nemrégiben megjelent cikk szerzői, Jason R. Ali (University of Hongkong) és Matthew Huber (Purdue University) egy új ősföldrajzi modellt készítettek a nagyjából 60 millió évvel ezelőtti időszakra, melyben mind Afrika, mind Madagaszkár mai helyzeténél jóval, mintegy 1600 kilométerrel délebbre helyezkedett el. Abban a régióban pedig teljesen mások az áramlási rendszerek, és a kontinensek helyzetét figyelembe véve 60 millió éve is a maiakhoz hasonlóak voltak. Ezek alapján a tengeráramlások csakugyan Madagaszkár felé irányultak Afrika délkeleti partjai felől, úgyhogy az uszadékhalmazok tetején a korabeli emlősök, így a makik ősei is nagyjából egy hónap alatt átérhettek Madagaszkárra. Az új elmélet kritikusai igen csekély valószínűséget tulajdonítanak az ilyenfajta átkeléseknek, ám hozzáteszik, hogy igen hoszszú időszakról van szó, mely alatt rengeteg vihar alakulhatott ki, melyeknek során bár sok tutajos odaveszhetett, ám a nagy számok törvénye alapján néhányuk csakugyan partot érhetett.

Napjainkban az ismert lemurfajok száma már száz körül van, és jó részüket a 90-es évek óta fedezték fel, vagy helyezték önálló faj státuszába, bár ez utóbbi még tudományos viták tárgya. Változatosságuk minden téren rendkívüli. A legkisebbek, az egérmakik csupán 30 grammosak, a legtermetesebbek, az indrik kb. 9 kilósak. Különlegesség, hogy a 17 ismert, már kihalt makifaj mindegyike nagyobb volt a ma élőknél, némelyik súlya akár a 200 kilót is elérhette. Az első emberek (akik különös módon nem Afrikából, hanem az indonéz–maláj régióból jöttek) megérkezéséig, nagyjából 2000 évvel ezelőttig a makik gyakorlatilag az összes létező ökológiai fülkét betöltötték Madagaszkáron. Vannak olyanok, amelyek csak növényeket esznek (leveleket, vagy virágokat, vagy gyümölcsöket, vagy magvakat) mások növényeket és rovarokat egyaránt. Akadnak éjszakai és nappali életmódúak, egyes fajok sok időt töltenek a talajon, mások inkább a fákon tartózkodnak. Némely faj csoportjai csak az esőerdőkben élnek, mások a fás-bozótos szavannaszerű térségeken. Mindegyik fajra jellemző a nőstények dominanciája, valamint az, hogy csak nagyon rövid ideig, évente egy-két napig fogamzóképesek.

Csaknem valamennyi makifaj veszélyeztetett, mert élőhelyeik folyamatosan pusztulnak. Becslések szerint Madagaszkár erdőinek 85–90 százalékát kiirtotta a lakosság, hogy ezáltal további rizstermővagy legelőterületeket nyerjenek, de rengeteg fát vágnak ki faszénégetéshez is. Állatkertben jó részük nem tartható, mert nehezen viselik a fogságot, de ebben is nagyok a különbségek. A legismertebb faj, a gyűrűsfarkú maki kiválóan érzi magát zárt körülmények között is, viszont az indri egyáltalán nem viseli el a fogságot és rövid időn belül elpusztul.

Az őstutajosokból több faj és alfaj fejlődött ki.