Jóságból is megárt a sok
Számos vizsgálat igazolta, hogy empátiás képességünk az úgynevezett tükörneuronoknak köszönhető. Ezek az idegsejtek akkor is jelet küldenek, ha mi végezzük a cselekvést vagy ha látjuk, hogy azt más végzi. Az idegi aktivitással összefüggésben lévő választ mérő ún. funkcionális MRI (fMRI)-vizsgálatok azt az elképzelést támasztják alá, hogy egyes idegsejtcsoportok ilyen tükröző módon működnek. Ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékben mindannyian mentálisan ismételjük a látott cselekvéseket. Ez az imitálás teszi lehetővé, hogy magunkat a másik ember helyébe képzeljük, és jobban megérthessük viselkedését. Különböző tesztek eredményeiből most úgy tűnik, empátiás készségünk attól függ, mennyire aktív a tükörneuron-rendszerünk. Általános vélekedés szerint az empátia nagyban elősegíti, hogy kedvesek legyünk, hogy részvétet érezzünk társaink iránt, ám igaznak tűnik a közmondás, miszerint jóból is megárt a sok. A túlzott vagy hiperempátiának különböző típusai ismertek.
Echopraxiában szenvedő egyének – akik a látott cselekvést gépiesen utánozzák – vizsgálata kiderítette, hogy az utánzás azonnali bekövetkezése és sebessége azt sugallja, hogy e viselkedés sokkal inkább reflexszerű, mintsem előre megfontolt. Nina Bien holland kutató régóta gyanítja, hogy egy gátló mechanizmus miatt nem tapasztalható az emberek többségénél ilyen ismétlő magatartás, és ez a gátlás az echopraxiásoknál hiányzik. Az elmélet igazolására elvégzett vizsgálatából kiderült, hogy amennyiben egy, a mozgató funkcióban is szerepet játszó homloklebenyi agyterület működését zavarták meg mágneses stimulációval (TMS), az egészséges vizsgálati alanyok körében is megnőtt az utánzó viselkedés gyakorisága.
A tükörérintéses szinesztéziások például nem képesek anélkül szemlélni azt, hogy valakit megérintenek, hogy ezt az érintést ők maguk is éreznék. A várakozásoknak megfelelően a kísérletekben sokkal gyakrabban össze is keverik a megfigyelt és a tapasztalt ingereket. Egyes elképzelések szerint ennek a tévesztésnek az az oka, hogy a tükörneuronok aktiválási küszöbét át kell lépni ahhoz, hogy valaki tudatosan érezzen valamit. E betegeknél viszont ezek a tükörneuronok valamiért átlépik ezt a küszöböt. Mások szerint az érintési szinesztézia az agy érző és mozgató területeinek túl szoros kapcsolatából adódik vagy az echopraxiáéval rokon gátló mechanizmusok rendellenes működéséből.
Van azonban egy harmadik érdekes lehetőség is. Amikor a tükörérintéses szinesztéziások megfi gyelnek egy érintést, az ún. anterior insula (AI) nevű agyterületük fokozott aktivitást mutat. Az „egészséges” személyeknél adott körülmények között elmarad ez az aktivitás. Miután a kutatók úgy vélik, hogy az AI szerepet játszik a belső testi tudatosság kialakulásában, azaz lehetővé teszi a saját test birtoklásának érzékelését, az AI-aktivitás ahhoz vezethet, hogy a másoknál megfigyelt érintést tévesen úgy értelmezik, mintha az ő testüket érintették volna meg.
2001-ben számoltak be először a fájdalomszinesztéziáról. Mások fájdalmának látványára az ilyen személy fájdalmat érez saját testében. Van azonban egy nagy különbség a fájdalomszinesztézia és a többi hiperempátia típusa között. Azon túl, hogy az érintettek fokozottan érzékenyek mások fájdalmával szemben, mindannyian átéltek valamilyen traumás fájdalmat ezen állapot kialakulása előtt. Sokuknak amputálták például valamelyik végtagját, és ezek a fájdalmak a fantomvégtagban jelentkeznek mások fájdalma láttán. Elképzelhető, hogy e jelenség egy olyan abnormális szuperérzékenység tünete, mely csökkenti a tükörneuron-rendszer természetes gátlását.
Meglepő módon, azok is együtt érezhetnek másokkal, akik születésüknél fogva nem képesek a fájdalom érzékelésére (CIP-es személyek). CIP-es és egészséges személyek vizsgálata kiderítette, hogy fájdalmas szituációk megfigyelésének hatására a CIP-esek is normális reakciót mutatnak a kérdéses agyi régiókban. Az ugyan nem világos, hogy az egészségesekkel azonos módon éreznek-e együtt, miután az említett agyterületek aktivitása az érzelmi zaklatottsággal is szoros összefüggést mutat. Ezt támasztja alá az a megfigyelés, hogy CIP-es betegekben az érzelmi reakciókért inkább felelős agyterületek mutattak nagyobb aktivitást. Ez azt sugallja, hogy ők saját negatív érzelmi tapasztalataikat kötik olyan fizikai érzetekhez, amit saját testükben soha nem is érezhettek.
