A cső másik vége másfél kilométer mélységig nyúlik a földbe, mélyebbre, mint a Kékestető magassága. A kúthoz kapcsolódó hatezer méteres távfűtőhálózatot ellátó berendezés mindössze egy szivattyúházból, benne nyolc pumpából, egy mérőórából, tartályból és szűrőkből áll. A szűrőket alig használják, mivel a szivattyúk által felszínre hozott, 60-70 fok közötti víz rendkívül tiszta. A forró vizet a pumpák nyomják a városi vezetékrendszerbe, ami azonnal kettéágazik: egyik irányba indul a fürdésre közvetlenül alkalmas víz. Ezzel töltik meg a termálfürdő medencéjét, és ezzel melegítik fel a Mézesvölgyi Általános Iskola uszodájának vizét is. A másik ág a fűtőrendszereket látja el. A csővezeték az épületek fűtőberendezéseinek hőcserélőihez vezeti a termálvizet, ahol a hő a zárt fűtőrendszerben keringő vezetékes víznek adódik át, amivel a radiátorokban keringő víz 48,7 fokosra melegíthető.

A hőcserélőből a lehűlt víz ezután továbbhalad a visszasajtoló rendszerbe, és a termelőkúttól 1,6 kilométerre a viszszatápláló csövek majdnem ugyanolyan mélyre juttatják le, mint amilyen mélyről jött. A rendszer működése automatikusan vezérelt, kezelőszemélyzetre gyakorlatilag nincs szükség. Két ember felügyeli a város geotermikus energiaellátását, éjszaka pedig minden megy magától. „Tényleg csak ennyi az egész” – mutat a számítógépre és a monitorra Fekete István rendszerüzemeltető, a veresegyházi GAMESZ munkatársa. – „Az interneten keresztül otthonról is ránézhetek, akár ide sem kellene jönnöm.”

A „forrás”