Vészforgatókönyvek a globális felmelegedés ellen
Közülük néhány már több éve létező, modellkísérletekben is tesztelt tervezet, azonban mindeddig a politikai és zöldszervezetek többsége, pl. az ENSZ, illetve a Greenpeace is, a földi ökoszisztémára veszélyesnek és képtelen fantazmagóriának ítélte őket.
A koppenhágai klímacsúcs kudarca, a szaporodó rossz hírek a sarki jégsapkák olvadásáról, valamint a szinte tapintható tehetetlenség, amely a globális szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányul, egyre több tudományos műhelyt és politikust késztet arra, hogy megfontolják a szén-dioxid légkörből való kivonására vagy a hőmérséklet-emelkedés megakadályozására szolgáló ötletetek megvalósítását.
A globális felmelegedés elleni aktív mérnöki, ökotechnológiai módszerek kidolgozását nemrégiben Obama elnök tudományos tanácsadója, James Holdren is védelmébe vette, mondván „A továbbiakban nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ezeket az eljárásokat csak úgy lesöpörjük az asztalról. Könnyen előfordulhat, hogy eljön az az idő, amikor annyira el leszünk keseredve, hogy rászánjuk magunkat az alkalmazásukra.”
A nemzetközi zsargonban geo-engineeringnek nevezett módszerek – a fogalom magyar megfelelője talán a „bolygótervezés” lehetne – alapvetően két irányban próbálnak tenni valamit a Földért: az egyik ezek közül a szén-dioxid közvetlen kivonása a légkörből, a másik a Földre jutó hőmennyiség csökkentése. Tavalyelőtt lényegében kudarccal zárult a legígéretesebb légköri szén-dioxid-csökkentési ötlet kísérleti megvalósítása.
A kísérlet során a Délisark körüli vizeket több tonna vas-szulfáttal „termőre fordították”, hatalmas algatelepek burjánzását segítve elő. A terv az volt, hogy az algák nagy része pusztulása után alászáll a mélybe, hosszú időre kivonva a szén-dioxidot a forgalomból. Ehelyett azonban a növekvő algatelepeket azonnal felfalták apró testű tengeri rákfajok, amelyek újabb állatok táplálékául szolgáltak, és ezzel a káros gáz ismét bekerült a globális körforgásba.
A New York-i Columbia Egyetem munkatársa, Klaus Lackner ökológiai mesterkedés helyett egyszerűen hatalmas szén-dioxid-elszívó tornyok felállítását javasolja, amelyek a káros gázt kiszűrnék és a talajba pumpálnák. Ennek a módszernek a legnagyobb hátulütője az, hogy legalább 30 millió (!) ilyen toronyra lenne szükség ahhoz világszerte, hogy érezhető legyen a hatás. A légkör megszabadítása a fölösleges szén-dioxidtól ugyanis még egy hatékony módszer esetén is, csak nagyon lassan, évtizedek alatt hozna eredményt.
Ennél valószínűleg hamarabb segítene a bolygónkon, ha sikerülne a Földet a napsugárzás egy részétől leárnyékolni, és függetlenül az üvegházhatású gázok légköri mennyiségétől, megszabadulni magától a melegtől. Néhány amerikai űrhajózási szakértő felvetette, hogy a Föld és a Nap közé az űrbe milliónyi apró tükröt lehetne felbocsátani, amelyek már „útközben” viszszatükröznék a Földre irányuló napsugarak egy részét.
Három évvel ezelőtt, az ózonlyuk felfedezője, aNobel-díjas kémikus, Paul Crutzen pedig azzal a merész gondolattal állt elő, hogy a juttassanak kén-dioxidot a sztratoszférába, vagyis több mint 10 kilométer magasságba. Itt a kén-dioxid a levegő más részecskéivel cseppeket alkotna, amelyek a napsugárzás egy részét visszatükröznék az űrbe.
Az ötlet előképe maga a természet, a vulkánkitörésekkor ugyanis nagy mennyiségű kéngáz kerül a légkörbe, amely éveken át, érezhetően csökkenti a Földre jutó napsugárzás mértékét. Legutóbb a jelenséget 1991-ben figyelhették meg a tudósok, amikor a Fülöp-szigeteken kitört a Pinatubo vulkán, 20 millió tonna kén-dioxidot lövellve a levegőbe és globálisan 0,5 °C-kal csökkentve a Föld évi átlagos középhőmérsékletét.
Ennek a módszernek azonban egy óriási rizikója van: ha az emberiség valamiért később nem tudna, vagy akarna a légkörbe egyre nagyobb mennyiségű kén-dioxidot pumpálni, drámai folyamatok indulnának meg. A hőmérséklet a mainál tízszer gyorsabban emelkedne, nem is beszélve az atmoszféra jelenlegi finom egyensúlyának teljes felborulásáról.
Minden „bolygótervezési” módszerben közös, hogy szinte lehetetlen az összes következményt és mellékhatást előre kiszámítani. Biztosan állítható viszont, hogy ezek az eljárások nagyobb potenciális veszélyekkel járnak, és lényegesen többe kerülnek, mint az üvegházhatású gázok kibocsátásának fegyelmezett csökkentése. Ami talán mégis mellettük szólhat, az a történelmi tapasztalat, hogy az emberiség általában sokkal inkább képesnek mutatkozik forradalmi technikai ötletek megvalósítására, mint az önkorlátozásra...
