Perelmannak március közepén ítélte oda ezt az elismerést a bostoni Clay Intézet a Poincaré-sejtés 1904 óta keresett bizonyításáért. Az intézet 2000-ben hét régi matematikai probléma megoldásának elismerésére alapította a Millennium-díjat, és egyenként egymillió dollárt helyezett kilátásba azzal a két feltétellel, hogy a munkát tudományos folyóiratban kell közzétenni és két éven belül ne sikerüljön megcáfolni.

Az idős édesanyjával egy kicsi szentpétervári lakásban, a világtól teljesen elzárkózva, szinte remeteként élő Perelman csak az egyik feltételnek felelt meg. Válaszát a Poincaré-sejtésre két év alatt senki sem cáfolta meg, de munkáját egy neves matematikai folyóirat helyett az interneten tette közzé. „Úgy gondoltam, hogy ha hibázok, de valaki a munkám segítségével megtalálja a megoldást, annak is örülök. Soha nem állítottam, hogy a Poincaré egyetlen megoldója lennék” – indokolta meghökkentő lépését a tudós.

Az 1966-ban született matematikus Budapesten tűnt fel, amikor 1982-ben minden feladatot tökéletesen megoldva aranyérmet nyert az itt rendezett Nemzetközi Matematikai Diákolimpián. A nyolcvanas évek végén kandidátusi fokozatot szerzett a Leningrádi Állami Egyetem matematikai és mechanikai karán. Ezután a Szovjet Tudományos Akadémia Sztyeklov Intézetének leningrádi részlegében kezdett dolgozni. A következő évtizedfordulón az Egyesült Államok számos egyetemén volt vendégkutató. 1996-ban visszatért a Sztyeklov Intézetbe. Négy éve feladta az állását, hogy nyugodtan dolgozhasson.

Lenyűgöző eredményei láttán 2006-ban a matematikai Nobel-díjnak tekintett, és ugyancsak tetemes összeggel járó Fieldsdíjat ítélték neki, de Perelman elutasította a díj átvételét. Sir John M. Ball, a Nemzetközi Matematikai Unió akkori elnöke Szentpétervárott próbálta rábeszélni a díj elfogadására, de két nap és tíz órányi vita után feladta. Perelman így foglalta össze beszélgetésüket:

– Azt mondta: „három lehetőség van: elfogadom és elmegyek, elfogadom és nem megyek, végül, hogy nem fogadom el. Kezdettől fogva a harmadik lehetőség mellett voltam. A díj teljesen irreleváns számomra – folytatta. – Ha a bizonyítás jó, nincs szükség külön elismerésre.

Díj helyett gombászás

A kollégái által „a világ legintelligensebb emberének” tartott Perelmanról akkor az a hír járta, hogy éppen kiábrándult a matematikából. Az átadás tervezett napján állítólag az erdőbe ment gombászni. Jól jellemzi gondolkodását az egyik nyilatkozata: „Nem hiszem, hogy bármit tudnék mondani, ami a nagyközönséget a legkisebb mértékben érdekelné. Nem arról van szó, hogy féltem a privát életemet, vagy hogy titkaim vannak. Nincsenek. Egyszerűen nem hiszem, hogy érdekelném a közönséget.” Édesanyja egyszer annyit árult el fiáról, hogy „Grisa szereti a zenét, meg a kását és a rántottát”, és nem szeret emberekkel érintkezni. Hajdani munkatársaival se nagyon tartja a kapcsolatot, ők egyébként Perelmanra mint „akusztikai terroristára” emlékeznek, mert gyakran hallgatott zenét elképesztő hangosan.

Most azonban egyre nagyobb nyomás nehezedik rá. Többen arra próbálják rávenni, hogy ha nem tart igényt a pénzre, akkor is vegye át és költse másra. Több más szervezet mellett a Meleg Otthon elnevezésű, szentpétervári gyerekeket segélyező alapítvány a honlapján közölt nyílt levélben arra biztatja Perelmant, hogy adja a pénzt a rászorulóknak. Az alapítvány munkatársai szerint a Fields-díj visszautasításával már bizonyította erkölcsi kiállását. A Millennium-díjat – meg az egymillió dollárt – már elfogadhatja.

Díszpolgár biztos nem

Ennek kapcsán több újságíró ismét próbált vele beszélni. A Daily Mail tudósítójának a zárt lakásajtón keresztül annyit mondott: „Megvan mindenem, ami kell”. Az Interfax hírügynökség munkatársának arra a kérdésére, hogy ha átvenné, mégis mire költené a pénzt, így válaszolt: „Mondom, még gondolkodom”. Azt kapásból elutasította – noha sokan támogatják az ötletet –, hogy a város díszpolgára legyen.

Három éve azért keresték, mert a korunk száz legzseniálisabb tudósát tartalmazó listán Perelmant a 9. helyre tették. A Szentpéterváron élő tudóst édesanyjánál érték el. Arcát sűrű, fekete szakáll övezte, középkék kötött sapkát, egyszerű dzsekit viselt, cipőfűzője kibomlott. Akkor sem adott a média számára értékelhető nyilatkozatot.

Bizonyításának csak az ellenőrzése két év volt a többieknek

A külsőségnél azonban fontosabb, hogy mit ért el ez a különös ember. A Poincaré-sejtés egyike a hét „millenniumi” feladványnak – ezeket tartják a matematika legnehezebb problémáinak. Perelmant persze a Clay Matematikai Intézet kiírásától függetlenül is érdekelte a rejtély. Miután nyolcévnyi visszavonultság után 2002-ben feltette az internetre az általa helyes megoldásnak vélt levezetést, két év kellett hozzá, hogy matematikuskollégái ellenőrizhessék és igazolhassák azt. Ez végül 2004-ben sikerült.

Poincaré, a XIX. és a XX. század fordulóján élt tudós, korának egyik legnagyobb matematikusa volt. Ő tette fel azt a kérdést, hogy a kétdimenziós felületekre vonatkozó bizonyos egyenletek átalakíthatók-e úgy, hogy azok háromdimenziós felületekre is érvényesek legyenek. Valószínűnek tartotta, hogy ez lehetséges, de bizonyítani nem tudta. Sejtését több, mint száz éven át sokan próbálták igazolni. Ezek a próbálkozások a matematika jelentős fejlődését hozták el már ötven éve is, de az igazi, eddig meg nem cáfolt megoldással Perelman állt elő.

A különc, a zseniális matematikus.

– Egyedül szeret lenni. Newtonra emlékeztet egy gondolat iránti megszállottsága, a magányos munka, a mások véleményének semmibevétele. Newton azonban sokkal barátságtalanabb volt. Perelman kedvesebb, de nagyon megszállott –mondta róla egyik matematikus kollégája, Mihail Gromov, aki együtt dolgozott vele a Sztyeklov Intézetben. Gromov szerint „nagy tettet véghez vinni tiszta szellemmel lehet. Csak a matematikára gondolhatsz. Minden más emberi gyarlóság. Díjakat elfogadni is emberi gyarlóság.”

Vagy alkotsz, elmélyülsz, vagy szerepelsz. A kettő együtt nem megy.

Néhány gyenge minőségű kép létezik mindössze Perelmanról, ezekből készített fotógrafikát munkatársunk, Dancsák András