Geminoid, a robot ikertestvér
Hiroshi Ishiguro immár két példányban létezik. Ikertestvére az általa megépített, az ő saját haját hordó robot. A geminoid (a geminus – iker – és az android –emberszabású összevonásából képzett elnevezés), valóban tökéletesen élethűnek látszó robot mikrofonról, kamerákról kapja a hang-, illetve képi utasításokat, számítógépes irányítással. Amikor a gazda mozgatja a fejét, gesztikulál a karjaival, pislog vagy nyeldes, a hű másolat készségesen követi minden rezzenését. Az ikerben számos különleges érzékelő és működtető eszköz szolgálja a mozgásokat, no és persze bonyolult szoftverek a mesterséges intelligenciával végrehajtott tevékenységeket.
A tudós elsődlegesen nem is annyira technikai, mint inkább társadalmi kérdésekre próbál választ keresni, például arra, hogy valójában mi teszi emberré az embert. Hogyan viselkedünk egy szerkezettel szemben, amely teljesen emberi külsejű és viselkedésű, de mégis mesterséges lény? Miként működik ilyen esetekben az agyunk?
A kérdés jogos, hiszen rengeteg embert (vagy állatot) utánzó robotot építettek már eddig is (csak néhány ismert példa közülük: Wabot, Cog, Robonaut, vagy a leghíresebb, Asimo). Ha a fejlesztések tovább haladnak – és szerte a világon az erős tudományos és technikai verseny bizonyítja, hogy a fejlődés töretlen –, akkor jó reményeink lehetnek, hogy a nem is túl távoli jövőben egyebek között a háztartási teendők jelentős részét ellátó, gyermekeket felügyelő-őrző, betegeket ápoló robotok közvetlen kapcsolatba kerülhetnek emberekkel. Márpedig akkor mindenképpen fontos, hogy emberi alakjuk és ahhoz hasonló viselkedésük is legyen.
Becslések szerint már most is mintegy 8,5 millió robot szolgál minket szerte a világon. Ám ezek döntő hányada ipari manipulátor, vagy olyan feladatokra készült, ahol a munka az ember számára veszélyes, sőt akár elvégezhetetlen is, például az űrkutatásban, nagy víz alatti mélységekben, avagy robbanószerkezetek felkutatásában és hatástalanításában. És persze ne feledkezzünk meg a rengeteg robotjátékról sem. Ezekkel másként viselkedünk, más érzések keletkeznek bennünk, mint az emberi alakot utánzókkal, hiszen egy szerszámgép sem vált ki bennünk emóciókat.
Mindjárt más azonban a helyzet, ha olyan „lénnyel” kerülünk szembe, ami (aki?) beszél, ha korlátozottan is, pislog és közben forgatja a fejét. Mi több, egy nagyon különös jelenségre figyelt föl Ishiguro. Geminoidja a Linzben megrendezett Ars Electronica fesztivál igen népszerű vendége volt, gazdája pedig mintegy kilencezer kilométerre, Oszakából irányította őt.
A robot (vagyis voltaképpen a tudós) seregnyi ifjú látogatóval diskurált, amikor is egyikük megbökte az „iker” arcát. Ishiguro felkiáltott: „Ne piszkáld az arcom!”. Felkiáltott, mert határozottan úgy érezte, mintha a kölyök az ő valódi arcát bökte volna meg. Sőt, amikor más emberek távirányíthatták a robotot, egy idő után ők is hasonló élményben részesültek, midőn valaki hátba vágta a képmást vagy megveregette az arcát. Megkérdezett pszichológusok bólogattak erre, szerintük ugyanis meglehet, az agyunk valóban reagálhat az ilyen tükröződő tevékenységekre.
Eközben más kutatók azon munkálkodnak, hogy az emberszerű mesterséges lényeket olyan „bőrrel” borítsák, amely finom nyomásokat, tapintásokat is érzékelni tud, mert csak így lehet a társadalomban is elfogadtatni őket. Nagyon ígéretesnek tűnik például a Genovában székelő Olasz Műszaki Intézet (IIT) munkája. Rövidesen Európa több laboratóriumába is elküldik kipróbálásra az itt kidolgozott, tapintani képes mesterséges bőrt. Nagyon fontos lépés ez a fejlesztésekben, mert a robotnak érzékelnie kell, hogy milyen hatást gyakorol akkor, amikor például megragad egy emberi testrészt.
A mesterséges bőrnek több mindent kell teljesítenie: legyen rugalmas, nagy felületet egyenletesen tudjon borítani, és képes legyen akár nagyon gyenge érintés érzékelésére is. A genovaiak által kidolgozott bőr alatt háromszög alakú, egymástól szilikongumival elválasztott, három centiméter oldalnagyságú lapok helyezkednek el. Minden háromszögben 12 nyomásérzékeny kapacitív taxel található (a kifejezést a taktilis – tapintó – és pixel szavak összevonásából alakították ki). Hozzájuk még egyébként hőmérsékletszenzorok is járulnak, elvégre a bőrünkkel nem csak a nyomást érzékeljük.
A kutatók azt tervezik, hogy a későbbiekben piezoelektromos érzékelőket is beépítenek, mert ezekkel nemcsak a nyomást, hanem annak változását is fel tudják majd fogni a robotok. Az IIT megoldása egyébként nem áll egyedül a világban. Mások például alagúteffektuson alapuló módszereket alkalmaznak, és még egyáltalán nem dőlt el, melyik irányzat lesz a győztes.
Nagy előrelépések várhatók tehát az emberszabású robotok fejlesztésében, különösen, ha a mesterséges intelligencia körébe tartozó problémákkal (mint például az emberi nyelven adott parancsok, vagy a változó helyzetek, környezet nagy biztonságú felismerése) is megbirkóznak a kutatók. Már most is igen jelentős a robotok társadalmi hasznossága, a fejlett ipari eszközöktől a természeti csapások után a romok alá szorultak megmentéséig. Az emberszerű robotokra is sokrétű feladat várhat. De azért nyugtalanító marad a kérdés – talán a sok ostoba, bár igen magas technikával készített film nyomán –: vajon milyen szerepet szánnak a katonák a távvezérelt, emberi megjelenésű, gond nélkül gyilkolni képes robotoknak?
