Több mint ötven éve vélik úgy kutatók, hogy az emlősök is rendelkeznek olyan biokémiai anyagokkal, melyek viselkedésbeli és hormonális válaszokat képesek kiváltani az azonos fajba tartozó egyedekben. Ezeket a kémiailag máig nem azonosított vegyületeket nevezik feromonoknak. A kifejezést még az 1930-as évek rovarkutatásaiból vették át a kutatók, ahol a fogalmat a „külső hormonok” vagy „ektohormonok” helyett vezették be olyan biokémiai anyagok megjelölésére, melyek megjósolható választ váltanak ki viszonylag egyszerű élőlényekben.

Igazából az 1960-as években vált divatossá a feromonok emlősökben való előfordulásának a vizsgálata. A szociobiológia atyja, E. O. Wilson 1972-ben azt írta egy a Scientifi c Americanben megjelent cikkében, hogy ezek a vegyületek bizonyos értelemben a hormonok egyenes ági „ősei”. Alex Comfort, A szex öröme c. könyv szerzője is azt írta egy Nature-cikkben, hogy a feromonok valószínűleg emberekben is megtalálhatók.

Azóta számos tanulmányban megjelent, hogy ezek az anyagok szerepet játszanak az emlősök életében, például a szexuá lis és az anyai viselkedésben vagy a fajtársak felismerésében. Előre hozzák emlősökben a „serdülőkor” kezdetét, gátolják a megtermékenyülést, és hatással vannak az ivari ciklusra, a hormonok felszabadulására. Emberekben hatással lehetnek a szexuá lis viselkedésre, a hangulatra, a menstruációs ciklus hosszára vagy akár egy váróteremben az ülőhelyválasztásra. 2000-re tucatnyi parfüm és borotválkozás utáni arcszeszmárka tartalmazta az állítólagos feromonokat, és ezzel egy virágzó és jövedelmező iparág jött létre. Ennek ellenére 2005-ben a Science folyóiratban továbbra is a 100 megválaszolatlan tudományos kérdés között szerepelt az, hogy emberekben is léteznek-e feromonok.

R. L. Doty A nagy feromonmítosz c. nemrégiben megjelent könyvében azt állítja, hogy emlősferomonok márpedig nincsenek. Szerinte nem csupán arról van szó, hogy nem találtak ilyen anyagokat, de úgy véli, az elképzelés túlságosan leegyszerűsítené az emlősök „kémiai” kommunikációját. A feromonnak nincs nagyobb tudományos értéke a kémiai anyagok által közvetített viselkedésben vagy az endokrin folyamatok leírásában, mint a „látványomonoknak”, az „audiomonoknak” vagy az „érintés omonoknak” a nem kémiai ingerek által kiváltott jelenségek leírásában.

Nem tartja meglepőnek, hogy a kutatók nem jutnak egyezségre abban, hogyan határozzák meg a feromont, mint ahogy azt sem, hogy a vegyészek nem tudják ezt az anyagot azonosítani. Ennek egyik okát abban látja, hogy maga az elképzelés – miszerint az egyes fajokra jellemző egy vagy néhány hormonszerű vegyület lenne a szociá lis viselkedés kiváltója – hibás. Emlősökben ritkán automatikus a vegyületek által irányított viselkedés, és az azonos fajba tartozó egyedek közötti kommunikációban szerepet játszó biokémiai anyagok sem specifikusak az adott fajra. Ráadásul számos vegyületet tartozik közéjük, melyek egy részére hatással lehet az étrend, a stressz vagy több más tényező.

Az emlősökben jelen lévőnek vélt feromonok két csoportjába a „felszabadító” (a másik egyedben adott viselkedési választ kiváltó) és a „módosító” (a másokban az endokrin funkciót megváltoztató) biokémiai anyagok tartoznak. Ám emlősökben a „felszabadítóknak” tulajdonított szinte összes jelenség a tanulástól, az összefüggésektől vagy az újdonságoktól függ.

Doty erre a párosodási hajlam példáját hozza fel. Ha egy A egértörzs újszülött egyedeit B törzs állatai fogadják örökbe és nevelik fel, a felnőtt állatok sokkal szívesebben párosodnak majd a B törzs egyedeivel, mint genetikailag közelebbi társaikkal. A jelenség magyarázatához nincs szükség a feromonokra, hiszen egyszerűen arról van szó, hogy az állat annak a fészeknek a szagát kedveli jobban, amelyben felnőtt, így szívesebben párzik az azonos szagú egerekkel. A szagok, illatok megismerése már a magzati korban megtörténhet, számos faj (például az ember is) felnőtt utódja jobban kedveli azt a táplálékot, amivel terhesség/vemhesség idején az anya találkozott.

A „módosító” feromonok esetében az ezen anyagoknak tulajdonított legtöbb jelenség a szociális és a fizikai környezet abnormális változásaira, például a stresszre adott fi ziológiai és pszichológiai válasznak bizonyul. Ha pedig a hormonokról, a belső elválasztású (endokrin) rendszerről van szó, ezek a hatások számos forrásból eredhetnek.

A feromonelmélettel Doty szerint az is a baj, hogy a komplex viselkedéseket és ingereket két kategóriába szorítja, a feromonos és nem feromonos, azaz lényegében a veleszületettekébe, illetve a tanultakéba. Az egymást kölcsönösen kizáró kategóriák nem foglalhatnak magukba azonos tulajdonságokat, ezért e téves kettősség eleve kizárja a többféle kategóriát, és így túlságosan leszűkíti az emlősviselkedés sokféleségét.

ErnstMayr evolúcióbiológus azt állította, hogy a helyzet még ennél is bonyolultabb, szerinte a veleszületett, illetve a tanult kategóriák valójában nem zárják ki egymást. Egy 1974-ben írt cikkében olyan „idegi programok” létezését feltételezte, melyek a változásokkal szemben különböző mértékben nyitottak vagy zártak, a tapasztalattól függően. Egyik véglet azokat a programokat és az ezekkel együtt járó viselkedéseket jelenti, melyek nem módosíthatók, a másik pedig azokat, melyek teljesen nyitottak a változásokkal szemben.

A neves természettudós, Konrad Lorenz is hasonlóan vélekedett. Úgy gondolta, hogy az egyik végletbe tartozó fajoknál rendkívül specializált ösztönös viselkedési minták találhatók, a másik végletnél pedig a viselkedési minták sokkal nyitottabbak az akaratlagos szabályozásra. Semmi meglepő nincs abban, hogy az intelligensebb fajok, mint amilyenek az emlősök, ez utóbbi kategóriába tartoznak.

A humán feromonok létezését leginkább azzal a jelenséggel akarták igazolni, hogy a feltételezett feromonok hatására a közeli barátnők és szobatársak menstruációs ciklusa szinkronizálódik. Az ezzel kapcsolatos kutatások statisztikai elemzése után azonban többen arról számoltak be, hogy e vizsgálatok számos ponton hibásak. A jelenségre nincs meggyőző biológiai vagy evolúciós magyarázat.

Mindent összevetve nagyon úgy néz ki, hogy a „feromonológia” egyszerű, ám téves magyarázatot ad a legtöbb, kémiai anyagok által közvetített szociális viselkedésre és endokrin reakcióra, ám ez a magyarázat csupán azokat elégíti ki, akik egyszerű válaszokat keresnek az összetett jelenségekre. Doty abban bízik, ha egyszer elvetik azt az elképzelést, miszerint az emlősökben is találhatók feromonok, talán eljuthatunk odáig, hogy helyesen ítéljük meg a kémiai anyagok emlősök életében játszott szerepét.

Az sincs azonban kizárva, hogy a kémikusok egyszer csak mégis sikerrel járnak, és végül azonosítják e sok vitát kavaró vegyületeket.

Emberekben a szexuálisviselkedés nem csupán egyszerű kémiai jelzésektől függ