Stephen Hawking nemcsak arról híres, hogy jelentős és eredeti gondolkodású fizikus, aki amellett immár sok éve hősiesen viseli szörnyű betegségét, az izomsorvadást, hanem arról is, hogy imád fogadásokat kötni. Aztán vagy nyer, vagy sem. Mint például jó rég, 1975-ben, amikor arra fogadott kollegájával, Kip Thorne-nal, hogy a Cygnus X–1 röntgensugárforrásban nem leledzik fekete lyuk. Hawking elvesztette a fogadást, és Thorne ezután nyilván nagy élvezettel nézegette a Penthouse magazint, amit a vesztes fizetett neki elő. De ez nyilván nem okozott törést köztük, mert tizenkét évvel később közösen álltak egy fogadást John Preskill fizikussal szemben, arról a feltevésről, hogy a fekete lyukak mindent véglegesen elnyelnek, ami beléjük pottyan, tehát semmiféle információ nem menekülhet belőlük. Hawking hét évvel később elismerte a vereségét, és egy a baseballról szóló enciklopédiát ajándékozott a győztesnek. Érdekes, hogy fogadótársa viszont nem volt hajlandó elismerni a vereséget. De vannak Hawkingnak még el nem döntött esélyei is. Ilyen például az a százdolláros tét, amit Gordon Kane ellenében tett föl, miszerint a Fermilab Tevatron gyorsítója nem lesz képes felfedezni a hírhedt Higgs bozont. Egyelőre még folyik a kutatás…

Ahogyan függőben van egy 2002-ben tett fogadása kollégájával, Neil Turokkal szemben. A tét, hogy a tavaly útjára bocsátott újabb űrszonda segítségével sikerül-e felfedezni az ősi gravitációs hullámokat, és ezzel megerősíteni a világegyetem tágulásának elméletét, ami szerint az univerzum exponenciális tágulása a másodperc törtrészével a Nagy Bumm után következett be, és az okozta, hogy a téridő szerkezetében „hullámzások”, torzulások keletkeztek. Ezeket nevezik gravitációs hullámoknak.

A NASA 2001 nyarán bocsátotta föl a Wilkinson mikrohullámú anizotrópia szondát (a WMAP a „keresztnevét” a fellövést követő évben korán elhunyt Donald Wilkinson projektvezetőről kapta). A szonda fő célja az volt, hogy a háttérsugárzás vizsgálata alapján többet lehessen megtudni a világegyetem tágulásáról. Ám a szonda műszerei nem voltak eléggé érzékenyek ahhoz, hogy kellő tájékoztatásokat tudjanak adni a gravitációs hullámokról. A kutatók az utódától, a 2009 májusában fellőtt Planck szondától várják, hogy nagyobb részletességgel kaphassanak képet a kozmikus háttérsugárzásról, mégpedig oly módon, hogy pontról pontra keressen csekélyke hőmérsékleti eltéréseket az égbolton. Hawking azt állítja, hogy a gravitációs hullámok intenzitása egy adott érték fölött lesz, és így a szonda mérni tudja őket. Nem mindenki ért egyet a brit fizikussal, például a Delaware Egyetem munkatársa, Qaisar Shafi sem.

A klasszikus modell szerint a korai világmindenségben a tágulást egy olyan tér váltotta ki, amelynek energiasűrűsége lassan csökkent, hasonlóan, ahogy egy labda gurul lefelé egy lapos lejtőn. Az általános relativitáselmélet szerint a téridő exponenciálisan tágul, és csak akkor áll le ez az expanzió, amikor eléri a lejtő alját. A leegyszerűsített modell szerint a folyamat egy parabolára emlékeztet. Shafi azonban más modellt követ, amely szerint a tágulási mező lefolyásának menete egy mexikói kalapra hasonlít, abból következően, hogy más változó is belép, amely megszabja, hogy a végén a tágulás mennyire lép kapcsolatba más mezőkkel is. Végső soron azt a következtetést vonja le, hogy a gravitációs hullámok intenzitása kisebb lesz, mint a Planck szonda által érzékelni képes küszöb. Ám Hawking kitart amellett, hogy a szonda igenis képes lesz ezeket érzékelni. Egykori kollégája, Neil Turok viszont kételkedik, mondván, igaz, hogy Stephen nem nevezte meg a tétjét, de ő kész bármilyen arányban fogadni ellene. Mivel a kutatás még folyik, lehet akár nálunk is fogadásokat kötni rá.

Stephen Hawking