Az évtized eleje óta több száz fúrótorony-baleset történt az öbölben, és évente átlagosan 150 ember sérül vagy hal meg ott a mostanihoz hasonló, tűzzel és robbanással járó katasztrófákban. A tengeri olajplatformok mindenütt a világon veszélyes üzemnek számítanak – nem véletlen, hogy jellemzően vendégmunkások működtetik ezeket a létesítményeket (az Északi-tengeren jobbára lengyelek, oroszok és baltikumiak, Amerika partjainál pedig mexikóiak és dél-amerikaiak). Arról egyelőre nincs hír, hogy a Deepwater robbanása során eltűnt 11 munkás milyen állampolgárságú – az üzemeltető BP és a tulajdonos Transocean honlapján egyaránt rendkívül szűkszavú, csak az alapinformációkra szorítkozó közleményekben foglalkoznak a balesettel.

Ezekből kiderül, hogy a robbanás, majd a nyomban utána fellángoló tűz következtében az úszó fúrótorony elsüllyedése elkerülhetetlen volt, és a kezdeti bizakodás ellenére az olajszivárgást sem sikerült megállítani. Hogy pontosan honnan jön az olaj, az sem a cégközleményekben, sem a hírügynökségi anyagokban nem egyértelmű. Elképzelhető, hogy a tornyot a tengerfenékkel összekötő – a baleset során eltörött –csőből (ezen van egy biztonsági szelep, de most éppen nem működik, távirányítású búvárrobotokkal próbálják megjavítani), de valószínű, hogy a fúrótorony tartályaiból is. Utóbbiak egyszerre szolgálnak a kitermelt nyersolaj elszállítás előtti raktározására és a platform stabilizálására. A Deepwater tartályaiban a robbanás pillanatában 2,6 millió liter olaj volt.

A tengervíznél könnyebb kőolaj a felszínen szétterülve egyre nagyobb foltot alkot, jelenleg már 128 kilométer hosszú és 77 kilométer széles (azaz összesen közel tízezer négyzetkilométeres) az egybefüggő olajszőnyeg. Naponta mintegy 160 ezer liter olaj kerül a tengerbe, és a folt az alapanyag fizikai adottságai miatt is terjeszkedik (vékony, fi lmszerű rétegbe rendeződik). Az olajfoltot a szél és a hullámzás északi irányba viszi, a szennyeződés a hét végére elérheti az amerikai partokat.

A kiömlött kőolaj igazán súlyos természetkárosítást a parti zónában, illetve a tengerparton tud okozni. A nyílt vízen jóval ritkább a flóra és a fauna, ráadásul az öböl közepén egy hatalmas „halálzóna” alakult ki, amelyet a beömlő folyók által hozott mérgek és az ismétlődő olajszennyezések folyamatosan növelnek. A partvidék élővilága viszont gazdag és sokszínű, itt az olaj látványos pusztítást okozhat. Ráadásul – ahogyan azt az Exxon Valdez katasztrófája is megmutatta – a partra került olaj sokkal tovább a környezetben marad, és sokkal több hosszú távú káros hatásért felelős (szaporodási problémák, növekedési rendellenességek stb.), mint amennyit korábban a szakértők feltételeztek.

Az olajjal megküzdeni is csak a nyílt vízen érdemes: a körbekerített olajfoltok felszippantására, illetve a maradék semlegesítésére már van technológia, a parti föveny megtisztítására viszont nincs költséghatékony módszer. Az egyetlen megoldás, ha a szenynyezést nagynyomású vízzel visszamossák a tengerbe, és ott próbálják összeszedni, ám a maradék – az alaszkai példa tanúsága szerint – még két évtized múlva is mérgezi a környezetet. Jellemző adalék, hogy jelenleg a mentésen több mint ezer ember dolgozik, a környezeti károk elhárításához viszont tízezrek (vélhetően nagyrészt önkéntesek) munkájára lesz szükség.