Európai szuperhálózatot építenek a zöld áramnak
Napjainkban az Európai Unióban egyesült 27 ország létfontosságú problémája, hogy nincs egységes energetikai koncepciója és stratégiája. Óriáscégek vezetői, fogyasztók képviselői, előre tervezni tudó politikusok sürgetik a megoldást. Hazánk élen jár e téren, hiszen Budapesten az elmúlt években már két alkalommal rendeztek nagy nemzetközi konferenciát a kelet- és közép-európai régió koordinált energiapolitikájának megteremtésére.
A nagy előrelépés azonban inkább az EU tehetősebb régiójában ígérkezik. Az unió egyik célkitűzése, hogy már 2020-ban a villamos energiának egyötödét megújuló források – nap, szél, víz, biológiai eredetű anyagok, geotermia – szolgáltassák. Nagyon rövid időtáv ez az energetikai beruházások, a megfelelő infrastruktúra kiépítése szempontjából. Ezért jelentős az a megegyezés, amit nyolc EU-ország (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Nagy-Britannia, Németország) plusz Norvégia hozott.
Terveik szerint a szél-, nap- és árapályból termelt energiát az Északi-tenger alatt vezetett kábelek szállítják majd a fogyasztó országokhoz. Külön érdekesség, hogy az átvitelt nem hagyományos módon, váltakozó árammal, hanem elsősorban nagyfeszültségű egyenáramú öszszeköttetésekkel oldják meg, a rendszer intelligens irányítását pedig szuperszámítógépekkel segítik. A projekt költségeit mai árakon mintegy 41 milliárd dollárra becsülik. Ezt a tetemes összeget tíz év alatt kell előteremteniük a kilenceknek, feltehetőleg állami és magánpénzekből közösen.
A hatalmas beruházást mindenképpen indokolja, hogy az EU energetikailag igen erősen függ az üzemanyagimporttól. Ez már most is eléri átlagban az ötven százalékot, de várható, hogy az évszázad közepére már 70 százalék lesz. Amellett a környezetvédelem is sürgeti a megújuló források minél szélesebb körű alkalmazását.
Ezt a felismerést jól mutatja, hogy például a tengerpartokon és a tengeren belül felállított szélerőművekből már jelenleg is mintegy száz gigawatt teljesítmény megépítését tervezik. Egyedül Anglia, amely jelenleg közelítőleg egy gigawatt teljesítményt állít elő tenger menti szélfarmokból, 2020-ra 100 milliárd fontos (mintegy 30 ezermilliárd forint!) projekttel ezt a teljesítményértéket negyvenszeresére akarja növelni.
Kétségtelenül nagyon jól hangzanak a megújuló energiaforrások elterjesztését sürgető szlogenek. Ám a lelkes propagandisták arról már nem szoktak szólni, hogy ehhez a meglévő infrastruktúrát jelentősen át kell alakítani. Például, amennyiben kiépítenék az említett EU-régióban tervezett nagyarányú átviteli hálózatot, fel kell újítani 30-nál több nagyfeszültségű váltakozó áramú összeköttetést a kapcsolódó országok között, mintegy 3 milliárd eurós költséggel. De ez nem elég, mert ezenfelül még körülbelül további 16 milliárd euróért nagyfeszültségű egyenáramú összeköttetéseket is kell építeni.
De miért egyenáramút, hiszen azt nem lehet transzformálni, és éppen ez bizonyította a váltakozó áram előnyét? Azért, mert az egyenáramú átvitelnek sokkal kisebbek a veszteségei. Ámbár ez sincs ingyen, mert az átvitel végén bizony át kell alakítani váltakozó árammá, hogy aztán a fogyasztóknál szükséges kisfeszültségekre transzformálni lehessen. Maga az irányítórendszer több lépcsőből áll majd.
Alul az országokat összekötő intelligens hálózatok végzik a megújuló forrásokkal létrehozott energia átvitelét és az elosztást. Ezek fölött pedig egy szuperhálózat „uralkodik”, igen fejlett kommunikációs, megfigyelő, ellenőrző, informatikai eszközökkel, és ez rendelkezik, hogy az időjárástól függő változásokat kiegyenlítse (fúje a szél, avagy nyugszik), az ingadozó fogyasztásokból (éjjel például kisebbek az igények) keletkező többletenergiákat tárolja, vagy az időjárástól függő veszélyes helyzetekben beavatkozzék.
