Tesla óta minduntalan fel-felmerül az energiasugárzás gondolata. Volt arról szó a 60-as években, hogy a műholdak akkumulátorait töltenék fel ily módon. Nagyon kis távolságokra, néhány milliméterre kétségtelenül lehet már energiát sugározni, a hétköznapokban az elektromos fogkeféket – melyek vízzáró burkolatán nem célszerűek a rések – és a szívritmus-szabályzókat is hasonló, tekercsek közötti elektromágneses kapcsolat segítségével töltik fel. És akkor nem számítottuk még hozzá a vezeték nélküli energiatovábbításhoz a mágneses forgásátvitelt. Laboratóriumi keverőkben, vákuumtechnikában és például cafe latte-készítő gépekben fordul elő, hogy a villanymotor forgórésze eltávolodik az állórész tekercseitől.

Általánosságban az elektronikus eszközök fogyasztásának csökkenésével arányosan nő az esélye a vezeték nélküli továbbításnak. Pedig a lakások kialakításánál meglehetősen sokba kerül a vezetékezés, ezért ha az elektromos hálózat kiépítését meg lehetne spórolni, az sokat jelenthetne.

Háromféle elv tűnik ma használhatónak az energia drót nélküli továbbítására. Az egyikről már szóltunk, az egyszerű, induktív csatolásról, amikor egy váltóáramú tekercs (az adó) változó mágneses terében elhelyezünk egy másik tekercset (a vevőt), amelyben áram keletkezik. Itt az átvitel hatásfoka a távolsággal négyzetesen csökken, tehát csak kifejezetten kis távolságok esetén jöhet szóba, ekkor a hatásfoka 50–70 százalék

A másik a lézersugár, itt már irányított az energianyaláb, ezért nagyobb távolságok is szóba jöhetnek. Száz méter körüli távolságokra például 10 W körüli teljesítmények juttathatók el 10–30 százalékos hatásfokkal. Vagyis az adó rosszabb esetben 100 W-ot fogyaszt ahhoz, hogy a tőle maximum 100 méterre levő 10 W-os fogyasztót táplálja. Ráadásul közvetlenül „látniuk” is kell egymást, és a légköri viszonyok – pára, füst, por, a sugár útjába időnként bekerülő tárgyak – drámaian csökkentik az amúgy is kicsi hatásfokot. Továbbá, ha a sugarat nem tárgy, hanem élőlény szakítja meg, azt (őt) a 20–40 W-os lézersugár kellemetlenül érinti, konkrétan megégeti. Vagyis a lézeres rendszernek elengedhetetlen tartozéka egy olyan intelligens érzékelő, amely élőlény közelítésekor kioltsa a lézert.

A harmadik pedig az eredeti, klaszszikus Tesla-szabadalom szerinti, rezonáns, elektromágneses továbbítás: az adó és a vevő tekercsek elektromágneses terei együtt, egymás hatására rezegnek. Gyakorlati használatban 50 W körüli teljesítmények juttathatók el 50 cm-re 70 százalékos hatásfokkal.

Mindezek alapján úgy tűnik, a lakások vezetékezését nem lehet megspórolni, de a szobán belüli drótokat esetleg igen. A konnektorokba dugott Tesla-sugárzók képesek táplálni a közelükben levő (nagyon kis fogyasztású...) tévét, optikai (DVD-, Bluray-) lejátszót, hálózati médiatárolót stb.

Gondos tervezéssel tehát megoldható, hogy a szobán belül ne legyenek drótok. Sajnos, a vezeték nélküli energiatovábbítás eszközei ma még sokszorta drágábbak, mint amennyi fáradságot megtakarítanak. Nem tisztázott a nagy energiájú elektromos és mágneses mezők élettani hatása sem, és itt nem a mobiltelefonok maximum 2 W-os teljesítményéről van szó, hanem legalább hússzor nagyobbról. Olyan eszköz pedig nem különösebben vonzó a szobában, amelynek nem tanácsos a közelébe menni.

De vezeték nélküli energiatovábbításnak a kegyelemdöfést az alacsony hatásfok adja meg. Az előre látható félévszázados távlatban nem olyan világ közeleg, ahol a felhasznált energia felénél, egészénél többet el lehetne pazarolni csak azért, hogy megtakarítsuk a drótokat. Ha a magas jövedelmű rétegek számára mégis létrejönne ez a piac, ítéljük meg úgy, mint a hatalmas városi terepjárókat...