Az elmúlt 50-60 évben egyre nagyobb sebességgel használjuk el fosszilis energiakészleteinket, ami az emberi eredetű szén-dioxid-kibocsátás folyamatos gyorsulásával jár. A számok ijesztőek: 1990-ig az emisszió 1-1,5 százalékkal, 2000–2005 között 2-2,5, ezután pedig kereken három százalékkal növekedett évente, századunk első évtizedében a teljes növekedés 29 százalékra rúgott. Kína és India emissziója 1990 óta több mint kétszeresére nőtt, a fejlődő országok kibocsátása pedig először haladta meg a fejlettekét. A növekedés egy része a globális válság időszakára esik, amit tovább súlyosbít, hogy a szénemisszió mértéke 40 év óta először haladta meg az olajból származó kibocsátást. Ma a légkörben 38 százalékkal több a CO2, mint az ipari forradalom kezdetén.

A gyorsuló emisszió hatására az óceánok 1960 óta az emberi tevékenységből eredő szén egyre nagyobb mennyiségét nyelik el. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a tengervíz „felszívja” a légköri szén-dioxid egy részét, amitől (ahogy a szén-dioxiddal dúsított szódavíz) egyre savasodik, miközben csökkenti ezzel az üvegház hatású gáz klímamelegítő hatását. (Az elnyelési rekord 2008-ban 2,3 milliárd tonna volt.) Ma az óceánok 150 milliárd tonna „ipari” szenet tartalmaznak, harmadával többet, mint húsz éve. A tömegarányok hatalmas különbsége miatt a vizek széntartalma átlagosan mindössze egy százalékkal emelkedett. Ennek ellenére a savasodásra érzékeny bioszféra károsodása – az algáktól a jegesmedvékig – máris katasztrofális.

A CO2 a felszínen, kisebb mértékben a felszín közeli vizekben nyelődik el, majd a mélységekben keveredik. A keveredési folyamatok, melyek az áramlatok helyétől és hevességétől függenek, bonyolultak és nehezen követhetők.

A Nature-ben néhány hete megjelent tanulmány szerzői a probléma feloldására új eljárást: radioaktív nyomjelzőket alkalmaztak. E mérések segítségével először sikerült számszerűen feltérképezni az emberi eredetű szén globális tömegét, eloszlását és mélybe keveredését. Kiderült, hogy a szén 40 százaléka a Dél-atlanti-óceán és az Antarktisz körüli vizekben lép be (mivel a CO2 könnyebben oldódik a hidegebb vizekben). A kutatás legfontosabb eredménye szerint a CO2-elnyelés 1980-ig és még inkább 2000 után lelassul, bár abszolút menynyisége nő. Az először demonstrált lassulás oka az elnyelés „kémiai korlátja”: a savasodás nehezíti a gáz elnyelődését, tehát az emisszió egyre nagyobb része marad a légkörben.

A modellek szerint tehát a légköri CO2-szint a század végére eléri az ipari forradalom előtti szint 2,1-szeresét.