Az utóbbi félmilliárd évben kereken húsz tömeges kihalás történt, közülük öt különösen súlyos volt. A közvélekedéssel ellentétben nem a kréta és a harmadidőszak során történt kihalás volt a legsúlyosabb – ami többek között a dinoszauruszok eltűnését is eredményezte –, bár talán a legfontosabb, hiszen ez nyitott utat az akkor még igen kis testméretű emlősök fejlődésének.

Az élővilág regenerálódása a kihalások után elég lassú, évmilliókig tartó folyamat, s éppen ezért okozott nagy meglepetést, hogy egy nemzetközi kutatócsoport nagyméretű, maximum hét centiméteres hosszúságú csigaházakat talált olyan rétegekben, melyek csupán egymillió évvel a perm végi tömeges kihalás után keletkeztek.

A perm végi kihalást legjobb ismereteink szerint egy óriási szibériai lávaömlés okozta, mely valószínűleg több ezer éven át tartott, és helyenként másfél kilométernyi vastag bazalttakarót hagyott maga után, melynek jó része ma is megvan. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy (vagy több) vulkán kitörését; hosszú hasadékokon áramlott ki a láva olyan menynyiségben, ami egyetlen mai, vagy közelmúltbeli vulkánhoz sem mérhető. Az is az új elképzelések közé tartozik, hogy mivel Szibériában már akkor hatalmas széntelepek voltak, a magma ennek jó részét, sok milliárd tonnát is elégetett, ami csak fokozta a bekövetkező katasztrófa mértékét. Akkoriban az összes szárazföld egyetlen szuperkontinensben, a Pangeában egyesült, amit a Panthalassza nevű óceán vett körül. A folyamatos vulkáni működés önmagában messze nem lett volna elegendő ennyi élet elpusztítására, ám olyan láncreakciókat indított el, melyek a legtöbb lény számára elviselhetetlenné tették a környezetet. Először is, óriási mennyiségű szén- és kén-dioxid került a légkörbe. Az előbbi nagyon erős üvegházhatást, ezáltal globális felmelegedést okozott, az utóbbi pedig savas esőket, melyeknek során elpusztult a szárazföldi növényzet és teljesen összeomlott a tápláléklánc. A növényevők azért pusztultak el, mert nem találtak táplálékot, a ragadozók meg azért, mert eltűntek a zsákmányállataik. A katasztrófa még súlyosabban érintette az óceáni élővilágot. A vizek erősen elsavasodtak, ráadásul a felmelegedés miatt oxigénszegénnyé váltak, s ezt a legtöbb víz élőlény már képtelen volt elviselni.

A kutatók úgy vélték, évmil liókba telt, mire az óceáni élet úgy-ahogy magához tért. Mostanáig azt gondolták, hogy a megmaradt puhatestű fajok, csigák, kagylók a megváltozott körülményekre úgy reagáltak, hogy testméretük csökkent. Ezt nevezik a szakzsargonban Liliput-effentusnak. Éppen azért okozott nagymeglepetést, hogy Amerikában, Utah állam egyik eddig kevésbé tanulmányozott régiójában ilyen nagyméretű csigaházak maradványaira leltek. Korábban e korszakból csupán legföljebb egy centiméteres leletek kerültek elő. A kutatások szerint e csigaházak semmivel sem kisebbek, mint a nagy kihalás előttiek, vagy akár a maiak. Megjelenésük ráadásul egybeesett az ammoniteszek robbanásszerű elterjedésével (ezek majd csak jóval később, a kréta végén, a dinoszauruszokkal együtt halnak ki). Az új őslénytani leletek alapján alighanem újra kell gondolni a nagy kihalásokat követő regenerálódási idő hosszúságát az állatvilágban.

Csigaházak Utah államból, a triász időszak legelejéről. A vonalak 1 cm-es nagyságot jelentenek.