Szeptemberben kapta meg a forgalomba hozatali engedélyét Európában a Kölni Egyetemen kifejlesztett készülék, amelyet mérete és várható élettartama emel ki a hasonló terápiás eszközök sorából. A közel húszéves múltra visszatekintő orvosi technika, a mély agyi ingerlés legújabb műszere már csak akkora, mint egy karóra, és alig 3 dekagrammot nyom. A testbe ültetve - hajszálnyi vezetékek közvetítésével - elektromos impulzusokat küld az agy meghatározott részeibe ültetett elektródákhoz, így képes kedvezően befolyásolni, esetleg teljesen elnyomni a beteg agyi állományokban kialakuló kóros idegi ingerületeket. Kifejlesztői szerint 10 évig sem kell majd hozzányúlni - ennyi ideig még egyetlen hasonló készülék akkumulátora sem tartott ki.

A legmodernebb agyi „pacemaker” első darabját egy 67 éves férfi kulcscsontja alá ültették be, aki 40 éves kora óta szenved a Parkinson-betegség tüneteitől. Ez a kórkép kiváló példája az e módszerrel befolyásolható állapotoknak, hiszen itt az agy izommozgásokért felelős területének szabálytalan impulzusai okozzák a végtagok remegését, az izmok merevvé válását, a mimikai izmok munkájának szinte teljes kiesését, ami a betegségre oly jellemző „lárvaarc” kialakulásához vezet.

A fejlesztésnek a méretcsökkentésben és élettartam-növekedésben megmutatkozó eredménye kétségtelenül sok könynyebbséget hozhat a kezelteknek, ám egy szeptemberi minneapolisi konferencián az orvos-mérnökök a mély agyi ingerlés tökéletesítésének teljesen más megközelítéséről is beszámoltak. A mai készülékek ugyanis - legyenek bármekkorák -, csak előre beprogramozott ingerületeket tudnak az agyba küldeni, míg a technika akkor lenne igazán kihasználható, ha a kóros agyi jelekre reagálni képes, s ezért igény szerint változó jeleket kibocsátó műszerek szolgálnák a betegeket. Ezzel a kezelhető kórképek sora is kiszélesedhetne, sőt az akkumulátor élettartama is növekedne, hiszen az egyénre szabott készülék azt is észlelné, amikor átmenetileg nincs rá szükség és kikapcsolhatja magát.

Mint az idegstimulátorok ezen intelligensebb változatát fejlesztő cég egyik mérnöke, Tim Denison nyilatkozta, azt először az agyból érkező jelek összegyűjtésére alkalmazzák majd - eleinte tehát nem válaszol az agyi jelekre a készülék. Előbb ki kell deríteniük, vajon az agyban elhelyezett érzékelők által közvetített jel egyáltalán felhasználható-e a válaszlépés kialakítására - megelőzhető-e ezzel a módszerrel például egy epilepsziás roham. A fejlesztés végeredményére még évekig várni kell, de akad olyan cég, amelynek vannak már korai (kevés beteggel végzett, tehát bizonyítéknak nem tekinthető vizsgálatból származó) eredményei, amelyek a rohamszám csökkenését jelezték. Ez úgy érhető el, hogy ha a beültetett készülék olyan ingerületsorozatot észlel az agyban, amelyet általában roham kialakulása követ, beavatkozik, akárcsak a szívbetegek pacemakere, amikor a szív leállására utaló jel fut be hozzá. Az agyi ingerületek azonban sokkal árnyaltabbak, és a beavatkozás szükségességének meghatározása jóval bonyolultabb, mint a szív esetében. A felesleges beavatkozás pedig mindig magában rejti a nemkívánatos hatások kialakulásának lehetőségét.

Épp ezért a valódi megoldást mégsem a beültethető készülékek fejlesztésétől remélik egyes szakemberek. Ígéretesebb lehetőséget látnak az őssejtekben, amelyekkel szintén nemcsak a Parkinsonkór, hanem számos egyéb idegrendszeri kórkép is kezelhető lenne, amilyen az Alzheimer-betegség, sőt egyesek szerint ide sorolható a szélütés okozta bénulás is. Szinte biztos, hogy a megfelelő helyen megtapadó őssejtek képesek pótolni az elpusztult vagy károsodott idegsejteket. De hogyan juttathatók ez esetben a „megfelelő hely”-re? A koponya átfúrása és a sejtek agyba injekciózása nem éppen fájdalmatlan és veszélytelen eljárás. Az őssejtek vérbe fecskendezése sok szerv esetében megoldást jelent, az agyat azonban úgynevezett „vér-agy gát” védi, amelyen ezek a sejtek nem juthatnak keresztül.

A tübingeni egyetem orvosai első hallásra talán furcsának tűnő ötlettel álltak elő: az orron keresztül kell belélegezni az őssejteket. Az orrüreg felső részét kialakító rostacsont nem véletlenül kapta a nevét: az idegszálak átlépésére szolgáló tűhegynyi nyílások vannak rajta. Bizonyított, hogy a baktériumok és a vírusok képesek ezeken átjutni. Ha ez az őssejteknek is sikerülne (annak ellenére, hogy méretük jócskán meghaladja a lukakét), épp oda kerülnek, ahová szeretnénk: a koponya belsejébe. A méretkülönbségre a sejtek alak- és helyváltoztató (migrációs) képessége jelenthet megoldást - reménykedtek a kutatók. Elméletüktesztelésére fluoreszkáló festékkel jelölt őssejteket juttattak egerek orrüregébe. A kísérlet sikerült: a „világító” őssejteket ki tudták mutatni a koponyán belül, vagy az agyalapon (az orrüreg fölött) elhelyezkedő szaglóhólyagban, vagy az egész agyat körülvevő (cerebrospinális) folyadékban, amelynek közvetítésével az agyszövet mélyebb részeibe is eljutottak.

A kutatók ezután felgyorsították a migráció folyamatát azzal, hogy olyan enzimmel kezelték az orrüreg felső csontos lemezét, amely fellazítja a lukakat borító hámszövet sejtjei közötti kapcsolatot - így még több őssejt jutott a koponyába. Mivel más kutatócsoportoknak embereken is sikerült már egyéb anyagokat, például idegsejt-növekedést serkentő fehérjéket bejuttatni hasonló módon, remélhető, hogy a hamarosan induló emberi vizsgálatok is sikerrel zárulnak majd.

Kétségtelen, hogy az őssejtek agyba juttatásának ez a leghumánusabb és legkevésbé veszélyes módja, hiszen nem kell hozzá operáció. Az egyetlen, ám óriási kérdés, hogy valóban eljutnak-e az őssejtek a megfelelő helyre. Ha a válasz igen, és az őssejtek nem kezdenek az agy egy „zugában” kórosan szaporodni, számos idegsejtpusztulással járó betegség megoldását jelentheti majd egy-egy jól irányzott cseppentés az orrba.