Raymond Dart, a híres taungi gyermekkoponya felfedezője, nézete szerint, miután az ember őse leereszkedett a fáról, vadászó életmódra tért át. A vadászat során pedig szervezete túlhevült, így fokozatosan elvesztette a szőrzetét, hogy jobban le tudjon hűlni. Ezzel az elmélettel az a gond, hogy egyetlen más vadászó emlős sem hűti a testét ily módon.

Ráadásul a hominid nőstények, akik a hímeknél még csupaszabbak voltak, sosem vadásztak, így a szőrtelenségnek ők csupán a hátrányait élvezhették: jobban fáztak éjjel, könnyebben felsebezhették a bőrüket, és utódaik sem tudtak az anyák szőrzetében megkapaszkodni.

Dart véleménye, bár ötven évig tartotta magát, mégsem győzött meg mindenkit. 1970-ben Russell W. Newman a Human Biology című szaklapban azt írta, hogy az emberszabásúak sosem fejlődhettek volna ki a síkságokon három egyedülálló tulajdonságukkal: a túl kevés szőrzettel, a túl erős izzadással és a gyakori, de kis menynyiségű vízigényükkel. Newmannel nem értettek egyet kortársai.

Az oregoni William Montagna, a főemlősök bőrének egyik legfáradhatatlanabb kutatója 1972-ben szomorúan vallotta be évekig tartó vizsgálódás után, hogy nem jutott közelebb a titok megfejtéséhez.

1977-ben S. J. Gould azzal az elképzeléssel állt elő, hogy a csupaszság a nagyobb agy kialakulását "elősegítő" evolúciós stratégia része volt. Agyunk a születést megelőző időszakban jelentős fejlődésen megy át. A nagyobb agy mellett egyéb, a fiatal főemlősökre jellemző tulajdonságokat is megőrzünk, például a laposabb arcot, a nagyobb fejet és szemet, meg a csupasz bőrt.

Ennek az elméletnek az a gyengéje, hogy épp a születés előtt található a legtöbb szőr a testünkön. Mi több, a magzati jellemzőket csak akkor "tartjuk meg", ha azok felnőttkorban is hasznosak. Kinőjük a görbe lábakat, és a fogatlanság is elmúlik. Gould szerint a szőrtelenséget is kinőnénk, ha az előnytelen lenne.

Darwin idejében egyesek úgy vélték, az emberősök azért veszítették el a szőrzetüket, mert a csupasz bőrön kevésbé telepednek meg az élősködők. Darwin ezt az elképzelést elvetette, mondván, hogy a többi szavannán lakó állat és más főemlősök is hasonló parazitaproblémákkal küzdöttek, mégsem váltak csupasszá.

Alister Hardy angol tengerbiológus észrevette, hogy az emberi bőr nem csupán szőrmentes, de egy réteg zsír is található alatta, ami számos tengeri emlősre jellemző. 1960-ban írt cikkében fel is tette a kérdést: vajon az ember a múltban inkább vízi lény volt? A témát kapásból elutasította a tudóstársadalom, mivel a szavannaelméletet kétségbevonhatatlannak tartották.

A múlt évszázad vége felé azonban kétségek merültek fel a szavannaelméletet illetően, a korai hominid fosszíliákkal kapcsolatos állati és növényi ősmaradványok alaposabb vizsgálatát követően. Keye Reed amerikai kutató arra a következtetésre jutott, hogy az emberősök élőhelye bozótos, sekély vizes élőhely volt, folyó menti erdőkkel és közepesen sűrű, fás területekkel. A mai elfogadott nézet szerint a legkorábbi kétlábúak fás vagy akár erdős területen éltek.

Miután a szőrzet nem fosszilizálódik, nehéz megmondani, mikor kezdték elveszíteni a két lábon járó ősök. Nina Jablonsky amerikai antropológus 2006-ban megjelent könyvében azt írta, hogy a kétlábúak végül a szavannára költöztek, és az erőteljes izzadás miatt indult meg végül is a szőrzet elvesztése, hogy a test jobban tudjon párologtatni.

Számításai szerint a hominidok akár 13,6 liter izzadságot is veszíthettek naponta. Arra a kérdésre azonban nem válaszol, hogy a hasonlóan izzadékony huszármajom miért nem veszítette el a szőrzetét ugyanebben a környezetben, sőt arra sem, hogyan ihattak a forró és száraz területen az emberősök ennyit.

Újabban más irányban folyik a kutatás. A tudósokat már nem elsősorban a csupaszság oka érdekli, hanem az, hogy ez a furcsa tulajdonságunk mikor alakult ki. Miután erre a paleontológusok nem tudnak válaszolni, más szakterületek kutatóit, nevezetesen a genetikusokat vonták be. 2004-ben amerikai kutatók a melanocortin 1 nevű receptorról írtak, mely a bőr és a szőr/haj színét befolyásoló, a napsugárzás ellen védelmet nyújtó fehérjét állít elő.

A kutatók meghatározták, mikor jelent meg ez a genetikai elem, melyről úgy vélik, akkor alakulhatott ki, amikor őseink először váltak csupasszá, és szükségük lett a napsugár elleni védelemre. Ennek dátumát körülbelül 1,2 millió évvel ezelőttre tették, jóval korábbra, mint azt a legtöbb tudós várta.

Három évvel később David L. Reed amerikai parazitológus bemutatta, hogy a tetűk örökítőanyagában (DNS-ében) található eltérések sok mindent elárulhatnak a gazdaállatokról. Az emberi fejtetű genetikailag rokona a csimpánzfejtetűnek, a két faj akkor kezdett elkülönülni, amikor az ember- és a csimpánzősök elkezdtek szétválni.

Az emberi szeméremszőrzetben élő lapostetű azonban a gorilla lapostetűjével mutat szoros rokonságot, így valószínűleg későbbi időpontban kereszteződtek gazdáik esetleges találkozásai alkalmával. Ezen adatok birtokában Reed úgy véli, elődeink a nemi szervi és a hónalji szőrzetet leszámítva sokkal korábban veszítették el a testszőrzetüket: mintegy 3,3 millió évvel ezelőtt. Ez még nagyobb ugrás vissza a múltba.

Egyik elképzelés sem érinti azonban Hardy feltevését, miszerint az emberősök akkor veszítették el a szőrzetet, amikor vizes közegben éltek. Vadnak tűnő elméletét talán azért nem érdemes gondolkodás nélkül félretolni, mert számos rejtélyes kérdésre magyarázatot kínál: a kétlábúságra, a szőrtelenségre, a bőr alatti zsírrétegre, a mélyebben elhelyezkedő gégefőre, a szaglás elvesztésére stb. Ha valamikor kiderülne, hogy a kétlábúság és a csupasz bőr nagyjából egy időben alakult ki, talán Hardy elmélete felé billenne némiképp a mérleg nyelve.

Addig azonban, amíg nem tudunk többet, mindig is bele fogunk botlani a szőrtelenség kialakulásának okait és idejét firtató kérdésbe. Az az elképzelés pedig, amelyik nem tud erre a kérdésre elfogadható választ adni, nem lehet tudományosan kielégítő. Mindig is velünk marad az a nyugtalanító érzés, hogy az emberré válás egyik láncszeme hiányzik vagy továbbra is gyenge.