Varga Márton (Marci) és Zipperer Bernadett (Bebi) alig akarták elhinni, hogy 2009-ben ők nyerték a Magyar Asztronautikai Társaságnak (MANT) a középiskolások számára kiírt esszépályázatát. A téma adott volt, az európai űrkutatásról kellett írniuk. Marci Európa felnő címmel megírt dolgozatában képzeletbeli interjút készített egy, az Európai Űrügynökségnél dolgozó szakemberrel, akivel Európa űrkutatásának múltjáról, jelenéről és lehetséges jövőjéről "beszélgetett". Bebi pályázatának címe Reszkess, univerzum, Európa rád figyel! volt, abban különböző európai űrprojekteket jellemzett. A 15 éves ifjú pályázók, a pannonhalmi bencés gimnázium, illetve a székesfehérvári Vasvári Pál Gimnázium tanulói, ezzel elnyerték a lehetőséget a NASA által támogatott, Alabamában megrendezett nemzetközi űrtáborban való részvételre.

Az űrtábor vezetősége közel húsz éve döntött arról, hogy ingyenes részvételi lehetőséget ajánlanak a nem amerikai diákok számára az érdeklődő országokból két-két középiskolásnak, illetve az őket kísérő felnőttnek. Így valóban nemzetközi volt a közösség, hiszen a magyarok mellett többek között ott voltak Szlovákia, Finnország, Hollandia, sőt Új-Zéland és az Egyesült Arab Emírségek képviselői is.

Bebi a német származású Georg von Tiesenhausenről, Marci pedig a szintén német, de erdélyi születésű Hermann Oberthről elnevezett csapatban töltötte a "kiképzés" egy hetét. Minket a tanárokkal szintén különböző, ám színekről nevezett csoportokba osztottak, jómagam a Narancssárga csapat tagja voltam. Alapjában véve mindhármunknak, csoportunktól függetlenül, azonos feladatokat kellett teljesítenünk, hiszen több "űrrepülőgépes küldetésen" kellett részt vennünk, ahol a csapat egyes tagjai a küldetésben részt vevő űrhajósok és földi irányítók feladatait látták el. Voltak, akik űrállomáson dolgoztak, voltak, akik az űrrepülőgéppel repültek, s voltak, akik a Földről igyekeztek biztosítani, hogy a küldetés zavartalan legyen.

Amikor űrállomást, űrrepülőgépet és földi irányítást említek, valóban arra is gondolok, hiszen a szimulátorok a megtévesztésig hasonlítottak, gyakorlatilag "leutánozták" egy űrállomásmodul belsejét, az űrrepülőgép parancsnoki fedélzetét, illetve az irányító központot. A tábor szervezői pedig mindent megtettek, hogy a küldetés azért ne legyen annyira zavartalan. Vészhelyzet vészhelyzetet követett. Hol elszabadult egy kísérleti pók az űrállomáson, amely megmart egy űrhajóst, hol tűz ütött ki (volt már ilyen nem is egyszer a Mir űrállomáson), hol pedig az űrrepülőgép üzemanyag-ellátásában merültek fel problémák.

Ahhoz persze, hogy a diák űrhajósok teljesíthessék a küldetéseket, kiváltképp a tábort lezáró maratoni hatórás szimulációt, "kiképzésen" is részt kellett venniük. A kiképzés elméleti és gyakorlati elemeket egyaránt tartalmazott, hiszen űrhajós csak abból lehet, aki szellemileg és fizikailag is a maximumot képes nyújtani. Marci és Bebi a valódi űrhajóskiképzés szinte valamennyi elemén átesett.

űrhajósok súlytalansági repülési gyakorlatát egy kilövőtoronnyal szimulálták: a 42 méter magas toronyhoz illesztett üléseket nagy kezdősebességgel a magasba röpítették, az ülésekhez övezett "jelöltek" a magasban rövid időre átélhették a súlytalanság érzését - a tábor ideje alatt kedvük szerint akár 5-10 alkalommal is. Emellett az igazi, filmekből ismert centrifugát is ki kellett próbálniuk, ahol mintegy 4 g-re gyorsították fel őket (ez ugyan még nem 8-10 g, de töredelmesen meg kell vallanom, már lehet "érezni").

Izgalmas feladat volt még az űrállomás-szerelés begyakorlása, ami éppúgy óriási medencében történt, mint a valódi űrhajósok esetében. Az egyes elemeket a víz alatt kellett összeszerelniük a résztvevőknek. (A szervezők ehhez orvosi és szülői beleegyező nyilatkozatot is kértek előzőleg.) Feledhetetlen élményt jelenthetett ez is a diákok számára, s míg ők űrállomást szereltek, pontosabban azt gyakorolták, addig a felnőttek egy közeli tónál a vészleszállást próbálták.

Űrhajónk vízen landolt (ahogyan a korábbi amerikai űrhajók, és vészhelyzetben a tervezett Orion űrhajó teszi majd), ám megsérült - egy óriási lyukakkal tarkított hengerbe kellett beülnünk. A hengert beleejtették a vízbe, a víz pedig beömlött, csak egy húsz centiméternyi hely maradt a "plafontól", hogy lélegezni tudjunk. Volt tanár (akarom mondani, űrhajós), aki "eszméletét vesztette" a vészleszállásnál, volt, aki "kezét és lábát törte", így őket a sértetlen társaknak kellett kimenekíteniük. Rám az egyszerűség kedvéért a "halott" szerepe jutott, bár elég aktív hulla, mivel miután már mindenki kimenekült, nekem is el kellett hagynom az űrhajót.

A tábor végén aztán a felnőttek és a gyerekek külön-külön is megmérettettek, hiszen egy utolsó (a tanároknak két-, a diákoknak hatórás) küldetést is teljesíteniük kellett. A csapat tagjai ismét elfoglalták posztjaikat az űrállomáson, az űrrepülőgépen, illetve a földi irányításnál. A küldetés az űrrepülőgép indításával kezdődött, és a leszállással ért véget. Eközben az űrállomáson dolgozó űrhajósok kutatómunkát folytattak, néhányan pedig űrsétán javították meg az űrállomás egyes külső elemeit. Az űrrepülőgép űrhajósai műholdat javítottak útközben. Utolsó küldetésén Bebi az űrsikló fedélzeti mérnökeként sikeres űrséta során javított meg egy műholdat, Marci az irányító központban az űrrepülőgép rendszereiért felelt, míg jómagam a tanári csapatban az űrállomáson dolgoztam kutatóként.

Az űrtábornak a szórakozás mellett volt még egy komoly célja. Míg a diákok az űrkutatáson keresztül tanulhattak meg egy sor tudományos és technikai elvet (ennek keretében pl. saját rakétát is építettek, amit aztán el is indítottak), addig a tanárok azt tanulták, hogyan használhatják fel a fiatalokat általában érdeklő űrkutatást és annak eredményeit a legkülönbözőbb tárgyak tanításánál, a fizikától a matematikán át akár az irodalomig vagy az énekig.

S már most jelzem valamennyi érdeklődő tanár és diák számára, hogy a Magyar Asztronautikai Társaság idén is meghirdeti pályázatát, melynek első két helyezettje jövőre is kiutazhat a nemzetközi űrtáborba.