Ez idáig úgy tudtuk, hogy a nyílt óceánon a hosszú és lapos cunamihullám nem érzékelhető a felszínen. Az óceánt átszelő nagy cunamihullámok azonban, mint a legújabb kutatásokból kiderült, felkavarják és elsötétítik a felszíni vizeket a hullámfront előtt. Ez a zavarosabb víz egy hosszú, árnyékszerű sávot alkot a hullámmal párhuzamosan, és arányos a cunamihullám erejével. Az árnyék műholdakra telepített radarok révén mérhető, és rövidesen talán segít a kutatóknak a vészjelző rendszer javításában. Érdekes, hogy egy cunamiárnyékot már 1994-ben videóra vettek Hawaiin a partról, néhány pillanattal a becsapódás előtt, de hasonló megfigyeléseket tettek szabad szemmel is 1946. április elsején egy Hawaiira lecsapó cunami előtt. Ezekből kiindulva Oleg Godin, az amerikai óceán- és légkörkutató intézet (NOAA) szakembere és társai a 2004-es délkelet-ázsiai cunami útját követték vissza a NASA Jason-1 nevű műholdjának radar-altimetriás felvételei alapján. (Az altiméterekkel a tengerfelszín magasságában bekövetkező kis változásokat is lehet mérni.) Az adatok világosan igazolták a tengerfelszín érdességét a cunamihullám frontja előtt, ahogy az végighaladt az Indiai-óceánon.

Godinnak és munkatársainak kutatásai igazolták azt az elméletet, miszerint egy cunamihullám durvábbá teszi a tengerfelszínt. A hullám frontja mozgásba hozza a tengerfelszínnel érintkező levegőt, és ezek a szelek felkorbácsolják a tengert a hullám előtt. Mivel a durvább vízfelszín sötétebb, mint a sima, kontraszt keletkezik a hullám sötétebb vize, illetve az előtte és utána levő világosabb, simább tengerfelszín között. Ezt a különbséget - az úgynevezett cunamiárnyékot - közönséges tudományos műszerekkel, mikrohullámú radarokkal és radiométerekkel észlelni lehet műholdakról.