Mint az eltussolt, de később mégis megszellőztetett ügyekben általában, itt is máshogyan emlékeznek vissza a szereplők. Az NHTSA, az amerikai Országos Autópályaközlekedésbiztonsági Hivatal esete egy több száz oldalas dokumentációval, és az annak eredményeképp kezdeményezett, de soha meg nem valósult, tízezer fős mintavétellel nemcsak tudományos következtetését, hanem azt tekintve is igencsak tanulságos: hogyan járhatnak a túl kényes kérdést feszegető kutatók.

A csendet a sajtó, majd a civil szféra törte meg. A The Los Angeles Times cikke nyomán két fogyasztóvédelmi szervezet az információ szabadságáról szóló törvényre hivatkozva peres úton követelte a vezetés közbeni mobiltelefonálás veszélyeire figyelmeztető teljes kormányhivatali dokumentáció közzétételét, majd ezt a The New York Times szerkesztőségével is megosztotta. A kutatók azt találták: 2002-ben a volánnál mobiltelefonáló sofőrök országszerte 240 ezer közúti balesetet okoztak, és ebből 955 halálos kimenetelű volt. (Összehasonlításul néhány további adat: évente mintegy 42 ezren vesztik életüket az amerikai utakon; tavaly a magas üzemanyagár nyomán kevesebb futott kilométer miatt csaknem ötezerrel kevesebben. 2007-ben összesen hatmillió balesetet jelentettek, és 13 ezer halálesetben az ittas vezetés játszott szerepet. 1995 és 2008 között a mobil-előfizetések száma a nyolcszorosára, a beszélt percek száma viszont az 58-szorosára emelkedett az Egyesült Államokban. A nappali időszak időpillanataiban százból tizenegy vezető mobilozik, és a sofőrök 81 százaléka ezt el is ismerte.)

A tanulmány szerint a csevegők négyszer olyan nagy valószínűséggel ütköznek, mint akik nem telefonálnak a volán mögött, és olyan veszélyesek, mintha 0,8 ezreléknyi lenne a véralkoholszintjük, azaz alaposabban felöntöttek volna a garatra. Norman Y. Mineta akkori közlekedési miniszternek írt levelüknek legalábbis a fogalmazványában a kutatók minden drót nélküli kommunikációs eszköz, ideértve a kihangosítók ellen foglaltak állást. Innentől kezdve eltérnek az utólagos beszámolók, az irányvonal viszont egységes: nyilvánosság és adatközlés helyett eltussolás következett.

Ahogy legalábbis a The New York Times utánajárt, a miniszter semmire sem emlékszik. Kabinetfőnöke pedig arra helyezi a hangsúlyt, hogy az anyag sorsáról döntő tárgyaláson, amelyet az NHTSA vezetőjével és kutatóival folytatott, az az álláspont alakult ki: az eredmények nem bizonyító erejűek, és további kutatásra lenne szükség. Ám Jeffrey Runge, az ügynökség akkori feje emlékszik a kabinetfőnöknek arra a megjegyzésére, amellyel felvetette: az "érdekeltek" között ellenségeket szerezhetnek maguknak az anyag közlésével. Az érdekeltek alatt az amerikai képviselőház költségvetési bizottságát kell érteni, amelytől az ügynökség dollármilliárdjai függenek, tágabb értelemben pedig a nyilvánossággal szemben várhatóan lobbitevékenységgel harcoló mobilszolgáltatókat, valamint a kongresszusi képviselők kihangosítót az autójukba szereltetett dühös választóit. A Verizon Wireless szolgáltató legalábbis figyelmeztet ugyan honlapján a vezetés közbeni telefonálás figyelemelterelő veszélyeire, de a mobilpiac másik két fő szereplőjéhez, a Sprinthez és a
T-Mobile-hoz hasonlóan nem támogatja, hogy az önkorlátozáson túlmenően ezt törvénynyel is szabályozzák.

A képviselőházi bizottság formálisan abba köthetett volna bele, hogy az NHTSA eltért mandátumától és lobbitevékenységbe fogott az egyes szövetségi államoknál. És nem alaptalanul: dr. Runge elismeri, hogy a kihangosítók tiltását szorgalmazó levelet kívánt írni az egyes kormányzóknak. Ám ebből sem lett semmi, a retorziótól való félelemből. - Közegészségügyi vagy közbiztonsági hivatal nem engedheti meg magának, hogy politikai okokból a szőnyeg alá söpörjék a kutatását. Ez csak halálesetekhez és sebesültekhez vezet az autópályákon - vonja meg a mérleget Clarence Ditlow, az Autóbiztonsági Központ elnevezésű, a tudományos dokumentáció nyilvánosságért megküzdő egyik fogyasztóvédelmi szervezet igazgatója.