Különleges tudománytörténeti élmény fellapozni az elmúlt évszázadban a Marsról megjelent könyveket. A XX. század elején már-már elfogadták a kutatók, hogy a Marson idős, kupolavárosokban élő civilizáció még élő képviselői laknak. A "Mars-lakók" a bolygó sarki hósapkáiból csatornákon keresztül szállítják a vizet az egyenlítőhöz közeli vidékeken felépített városaikba. Néhány évtizeddel később kiderült, hogy a korábbi észlelések alapvetően optikai csalódásra vezethetők vissza, hogy a Mars igen vékony légkörét főleg szén-dioxid alkotja, s hogy a bolygón korábban gondolt őserdők helyett legfeljebb primitív növényeket lehet elképzelni.

Az 1964-ben indított Mariner-4 aztán komoly csapást jelentett a marsi élet létezésében még reménykedő kutatók számára. A felvételeken megmutatkozott a kietlen marsi táj, a Holdhoz hasonlóan kráterekkel borított felszín. Sehol egy kis víz, sehol egy csatorna, nemhogy kupolaváros. A Mariner-9 később már pályára is állt a vörös bolygó körül, hogy tüzetesebben feltérképezhesse. Az amerikai űrszonda felvételein előtűntek a korábbi, kialudt óriásvulkánok, s végre a kiszáradt, egykor talán vízzel teli folyóvölgyek is. Az 1976-ban indított Viking-1 és Viking-2 leszállóegysége már az életet is kereste, sikertelenül. A száraz kő- és homoksivatagban nem sikerült még a legkisebb mikroba nyomára sem bukkanni. Ugyanakkor felmerült a kérdés: ha volt víz a Marson, akkor hova tűnhetett? A Viking-2 keringőegysége kimutatta, hogy az északi és déli hósapkákat vízjég alkotja.

A víz jelenlétének kérdése tehát alig több mint egy évtized alatt jelentősen megváltozott, a hetvenes években kiderült, hogy valaha valószínűleg volt víz a Marson, folyóvölgyek szelték át a tájat, melyet időnként beborított az óriásvulkánokból előtörő nagy mennyiségű hamu. A tudományos kép gyors változása ellenére a kilencvenes évek közepéig kellett a következő sikeres Mars-programra várni. A Mars Global Surveyor már napjainkban keletkező "sárfolyásokat" is felfedezett. A kis légnyomás mellett a felszínen a víz csak mintegy 0 és 2 fok között lehet folyékony állapotban, s ez is csak a mélyen fekvő területekre igaz; másutt a jég közvetlenül elszublimál. A sárfolyások a kráterek pereménél keletkeznek, valószínűleg a felszín alatti rétegek közé zárt víz kifolyása, illetve elkeveredése a felszíni porréteggel.

A legizgalmasabb felfedezések azonban napjainkban történnek. A 2003-ban indított Spirit és Opportunity Mars-roverek konkrét, közvetlen közeli vizsgálatokkal gyűjtöttek bizonyítékokat arra, hogy egykoron tényleg folyt víz a Marson. A Spirit az egykor vízzel feltöltött Gusev-kráterben, míg az Opportunity a hematit ásványban gazdag Meridiani-síkságon találta meg. Utóbbi több kisebb kráterbe alámerülve tanulmányozta a felszín a vízben történő leülepedés után kialakult réteges szerkezetét, emellett olyan további ásványokra bukkant, melyek kialakulásához - jelenlegi tudásunk szerint - folyékony víz jelenléte szükséges.

A Phoenix szonda 2008-ban az északi pólussapkához közel szállt le, s több műszerből álló komplett laboratóriumot juttatott a bolygóra. Mintavételezése és hosszan tartó elemzése során komoly fölfedezést tett: perklorát jelenlétére bukkant. A szó egy a gyógyászatban több mint fél évszázada használt ionra utal, melyben a klórhoz négy oxigén csatlakozik. A Phoenix mérései szerint a perklorát magnéziummal, illetve nátriummal alkot sós oldatot. Az oldat fagyáspontja pedig valahol -37 és -72 Celsius között lehet a Marson. A várakozások szerint a felszín alatt nő a perklorát koncentrációja, éppen úgy, ahogyan a jégé is. Azonban a perklorát sós oldatával keveredő jég fagyáspontja lecsökken, s a jég megolvad. A Phoenix mérései megmutatták az utat a kutatóknak, merre kell keresni a folyékony vizet: a felszín alatt valóban lehetséges ugyanis, hogy legyen. A vizet pedig az élet egyik alapfeltételének gondoljuk.

A víz megtalálásáért folyó verseny tovább zajlik. Az európai Mars Express néhány éve vastag porréteggel takart, jéggé fagyott tengerre bukkant, tavaly novemberben pedig felfedezte az első, az idők során szintén vastagon betemetett marsi glecscsert is. A Mars Reconnaissance Orbiter amerikai űrszonda felvételeinek publikált legújabb elemzése egy a Mars korábban 3,7 milliárd évvel ezelőttre feltételezett teljes kiszáradását kérdőjelezte meg. A Gaetano Di Achille kutató által vezetett nemzetközi kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy a Shalbatana-völgyben vizsgált, mintegy 50 km hosszú kanyonban 3,4 milliárd éve is létezett még egy kb. Fertő tó méretű, ám 450 m mély tó.

Az elmúlt évek felfedezései és a legújabb, felszíni és Mars körüli pályáról végzett vizsgálatok ma már arra mutatnak, hogy a Mars nem száradt ki egyik pillanatról a másikra, s nyomokban, a felszínhez igen közel, talán barlangokban, talán vízzáró rétegek között, még ma is lehet folyékony víz. A nagy kérdés persze továbbra is megválaszolatlan: létezett-e valaha marsi élet, s ha igen, akkor vajon fennmaradhatott-e ez napjainkig. Ennek kiderítése minden bizonnyal a következő évek, évtizedek egyik legfőbb feladata lesz.