A lábnyom
Kezdjük talán 1803-ban, amikor a Surrey Iron Rail nevű társaság Dél-Londonban elindította a világ első lóvasútját. Hetven év múltán - 1877-ben - a sajtó már arról cikkezett, ha így növekszik a lóvasutak száma és forgalma, akkor 2000 után negyven centiméter magas trágya fogja borítani a körutakat. A történetet sokszor hallottam már, de egyetlenegyszer sem tette hozzá senki, hogy ugyanabban az évben, tehát 1877-ben mutatta be találmányát a közönségnek Nikolaus August Otto. Azt a négyütemű, belső égésű robbanómotort, amely 150 éve meghatározza, mindazt, amit a világ nyugati féltekéjén civilizációnak gondolunk és élünk meg. A lóvasútnak befellegzett. Mint ahogyan a trágyaszámítgatók is csúful pórul jártak, amikor minden apró részletet feltérképeztek, csak éppen Otto találmányát nem vették észre. Pedig ott volt az orruk előtt.
Sok előnye és sok hátránya van az Otto-motornak (és a sok ikertestvérnek), amely a nyugati civilizációt az egekbe röpítette. Percek alatt meghódította a világot: Nagy-Britanniában 1894-ben jelent meg az első gépkocsi, 1904-ben tízezer, 2000-ben 25 millió futott belőlük. Az első benzinkút a tízes években nyílt meg Amerikában. Nem kellett negyven év Otto után, s az első világháború egén repülőgépek harcoltak.
Minőségében az élet teljesen átalakult. Köszönhetően Henry Fordnak, és az ő T-modelljének, amely futószalagon készült, s amely logika nyomán kiforrott a tömegtermelés. Fél évszázad alatt megszületett a legújabb kori kapitalizmus, a fogyasztói társadalom. Az a bizonyos nyugati civilizáció pedig innentől a szénhidrogéneken nyugszik, tőlük függ, használatukra berendezkedve működik, nekik van kiszolgáltatva.
E társadalmi berendezkedés legnagyobb hátránya: olaj kell hozzá. A legpompásabb fosszilis energia. Százötven éve az ember létforrása. Fogyasztjuk is rendesen. Egy nagy sebességű szuper expresszvonat utasonként kétliternyi üzemanyagot éget el száz kilométerenként. A repülőgépeknél az átlagos mutató 4,4 liter. Az európai autópiac egyik listavezetője, az ötszemélyes benzines Golf hét litert, a dízel ötöt fogyaszt. És ez még csak a közlekedés... Válság ide vagy oda, ha a növekedési trendekre és a készletbecslésekre hagyatkozunk, kezdhetjük fonni a kötelet az emberiség öngyilkosságához. Ami mellett a legfőbb érv: az ember pazarló és felfalja saját biológiai otthonát, zabálja az energiát, amelynek 83 százalékát a XXI. század elején is a fosszilisok - főként az olaj - adják, ahelyett, hogy...
Az ember kényelmes és pazarló - ilyen a természete, amelynek megfelelően a nyugati világot berendezte. Elég, ha egy hétvégi főzés után szemérmetlenül rápillantunk az elkészült ételre, aztán meg arra a szeméthegyre, amit kidobunk. Mindjárt látjuk, milyen rossz hatásfokkal termeljük újra önmagunkat (szerencsés esetben bővítve, hogy némi tudományosságot is kölcsönözzünk a szemléletünknek). Azon aztán érdemes volna elgondolkodnunk: mennyi ebből az ember valóságos biológiai adottságaiból adódó szemét - dinnyehéjjal nem élünk - és mennyi a társadalmi "ürülék". Mennyi a városi életformából adódó kukazöld és krumplihéj, a túlméretezett, csinos, bár felesleges csomagolóanyag. Nem mellesleg: műanyag, amely mögött megint csak iparágak virulnak, s aminek megint csak az olajipar ad alapanyagot.
Mit tegyünk? Az élethez energia kell. Táplálkozni - kell. A társadalomnak is. Legfeljebb azon mélázhatunk: falni, habzsolni muszáj-e? A nyugati civilizáció olajat zabál. És, ha már erre épültünk rá, akkor lássuk, mi van az olajjal.
Szegény M. King Hubbert! Geofizikus elméletét annyian és annyit még nem cincálták, mint az övét. A Shell egykori kutatója találta ki és tette közzé 1956-ban a később róla elnevezett haranggörbét, amivel azt illusztrálta, hogyan fog tetőzni 1970-re az Egyesült Államok olajtermelése, s káoszt okozva hogyan zuhan aztán vissza. A "peak oil" be is következett az Államokban - 1971-ben, s Hubbert gondolata azóta is az "emberiség öngyilkosságát" vizionálók kályhája, ahonnan mindig el lehet indulni. Az 1956-os Hubbert szerint egyébként a világ összkőolaj- és földgáztermelésének csúcspontja 2006-ban fog bekövetkezni, mert a Föld potenciális nyersolajtartalékai nem haladják meg az 1250 milliárd hordót. Valójában ennyit 2006-ra meg is evett a világ.
Hubbert szerint az évente feltárt olaj mennyisége 2000 után csökkeni fog, majd nullára zuhan. A tudós tisztes korban, 86 évesen, 1989-ben meghalt, mi, azonban szerencsésen megértük az ezredfordulót, s azt látjuk: az olaj kitermelése évről évre növekszik. Vagy növekedhetne, ha konkrét piaci érdekek átmenetileg éppen nem csökkentenék a kitermelési kvótát. A felfedezett új lelőhelyek pedig még a rohamosan növekvő igényeket is meghaladják. Hubbert ugyanis nem igazán számolt azzal a dinamikával, hogy a technológia finomodásával olyan lelőhelyek kiaknázása is gazdaságos lehet, ami az ötvenes években még nem volt az, hogy az új eszközökkel korábban nem sejtett mezők fedezhetők fel.
Ám, ne hányjuk a szemére ezt a "rövidlátást"! Általános fogyatékosság, hogy az ember szeret lineárisan gondolkodni. Még a legkomolyabb elme is hajlamos csak ok-okozati összefüggéseket felismerni, a halmazban lévő sok okot és okozatot, ezek egymásra hatását, s a nyomukban létrejövő új minőséget megpillantani már nem. Öszszead, kivon, de a dinamikát nem látja. Vagy nem szereti meglátni. Várható népességnövekedés plusz az egy főre jutó hatványozódva bővülő energiaigény, meg az éppen feltételezett fosszilis energiahordozók mennyisége - olajból most éppen még ötven-hatvan, földgázból meg 70-80 évre elég, az "peak oil" ideje 2020. A verdikt: ha így folytatjuk, halálra vagyunk ítélve.
Kivételes agy azért akad. Arkhimédész csak egy szilárd pontot kért, hogy kimozdítsa helyéből a Földet. Aztán elégedetten hátra dőlt: jól tudta, nincs ilyen. Összetett, lebegő egyensúly van. Hasonlóan vélekedtek Koppenhágában 1926-ban a világ biológus koponyái, amikor kimondták: nem lehet kiszámítani a Föld jövőjét, mert egy eredetileg természeti lény, az ember, kiszakadt a természeti világból, és társadalmiasodott, amire korábban nem volt példa.
Aztán várni kellett 1968-ig, amikor megalakult a Római Klub, az elit értelmiség szigorúan zártkörű vitafóruma. Négy év múltán a világ megismerhette A növekedés határait - Dennis Meadows és munkatársai jelentését -, amelyben kimondatott: a XXI. század közepére globális környezeti katasztrófa léphet fel, kimerülnek a természeti erőforrások, drámai módon megnő a környezet szennyezettsége, s a Föld rohamosan növekvő lakosságát egyre nehezebb lesz megfelelő mennyiségű és minőségű élelemmel, ivóvízzel ellátni.
A római példa csak azokat igazolta, akik szerint nem érdemes hosszú távra nagyon biztosakat mondani: tényszerűen nem sok igazolódott az előrejelzésekből, de ki gondolhatott, mondjuk, a mezőgazdasági termelés technológiai fejlődésének köszönhető ugrásszerű növekedésével. Főként pedig: a globalitás még csak felsejlett előttük - hol volt még a politikailag kétpólusú világ vége, a terjeszkedő globális gazdasági munkamegosztás, hol az internet, hol a totális kommunikáció -, ezért a választ, a globális egyensúly koncepcióját is ez a csak-sejtés csomagolta be. Sürgősen csökkenteni kell a népesség növekedését, korlátozni az ipari termelést, növelni a meg nem újuló természeti erőforrások felhasználását.
Így vagy úgy, a Római Klub mindenesetre elérte, amit egyáltalán elérhetett: a világ lelkiismerete feléledt. A globalitás hajnalán kezdtek tudatosulni a globális gondok, amelyek globális megoldást követelnek. Kezdődhetett az útkeresés. Hatalmas apparátussal elvégzett munkák sora jött, amelyek a maguk logikája mentén haladva, következtetéseikben is nyilván indokoltak. Ám majd minden elemzés maga is annak a nyugati civilizációnak a terméke, s így foglya, amely a gondokat is rászabadította a világra.
A javasolt megoldások fogadtatása jelzi legnagyobb fogyatékosságukat, amit a pesti flaszter úgy fejez ki: mindig az kiabál, aki nem fér fel a villamosra. Nagyrészt és egyoldalúan ugyanis a gazdasági növekedést korlátozták volna, a zéró növekedést pedig a fejlődő országok ellenérzéssel fogadták. Számukra mindez egyenlő lett volna a szegénység és az elmaradottság konzerválásával. Így sosem jutnak fel a nyugati civilizáció villamosára.
Az ember természetéből adódó törekvés, hogy a szegényebb mindig a gazdagabbra tekint, annak életminőségét irigyli, azt követné bármi áron. Kötelez a "nyugati civilizált" életforma, amely maga is erőszakosan terjeszkedik, széttúrva minden tőle eltérő, hagyományos közösséget.
A tét pedig óriási. Nyugati civilizációs viszonyok között ma összesen nem egészen 1 milliárd 200 millió ember él. A teljes népesség ötöde. India lakossága. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogyan akar élni a többi ötmilliárd. Közte a közeljövőben tudhatóan legnagyobb súllyal szerepet kapó 1,3 milliárd kínai és 1,2 milliárd indiai. Ha ők mintának "a Nyugatot" tekintik, akkor a világnak csakugyan vége lesz egyhamar. És nem kell nagy dolgokra, a magántulajdon szentségére, a fogyasztási cikkek személyes birtoklására gondolni. Hogy az egy főre jutó lakásnégyzetméter, az ezer főre jutó gépkocsik száma, vagy az élelmiszer-fogyasztás megközelítse akár csak a nyugat-európai, pláne az amerikai átlagot. Gondoljunk "csak" arra a közösségi infrastruktúrára - ami "a" Nyugaton általános minimum. És ezt a terhet, hogy akárcsak a mai nyugat-európai életszínvonalon éljen a Föld minden lakója, a planéta valóban nem bírja el.
Ám, ki fogja közölni több mint ötmilliárd emberrel, hogy ha nem akarja az emberiség végét, továbbra is nyomorognia kell. És: milyen jogokkal felruházva tehetné ezt bárki? Milyen alapon lehetne megtagadni a nyugati civilizációs jólétet tőlük? Miközben azért elvárjuk, sőt követeljük, hogy a saját - akár teljesen eltérő - kultúrájuk tartsa magát a mi politikai-etikai normáinkhoz. Hogyan gondolhatjuk, hogy a kultúrák között bármiféle sorrendiséget lehetne felállítani? Mivel indokolhatnánk a nyugati civilizáció magasabbrendűségét?
Az olajcivilizáció továbbra is diktál. Fenyeget: ha nincs olaj, jön az apokalipszis. Amely persze - mint kép - maga is a zsidó-keresztény kultúra megkerülhetetlen velejárója, s mint ilyen, meglehet, egy kínainak "kínai". Emlékezzünk - mondja - a hetvenes évek olajválságaira, a nagy amerikai áramszünetre. Pedig akkor az olajhiány még mesterséges volt, mert az OPEC visszafogta a termelést. Ma a fosszilis energiaforrások adják a villamosáram-termelés döntő részét. Áram nélkül a mai társadalom nem képes fennmaradni. Nélküle nincs vízellátás, tájékoztatás, hírközlés, nincs számítógép.
Megszűnik a műanyaggyártás, amely az anyagforgalom felét teszi ki. Nem lehet műtrágyát, vegyszereket előállítani, leáll, illetve töredékére esik vissza a mezőgazdasági termelés. A szállítás 90 százaléka megbénul. A növekvő erőforrásárak miatt pénzromlás lép fel, ezt gazdasági válság, és munkanélküliség követi, amely a fogyasztói társadalom bukásához vezet. A gazdaság zsugorodik, a közegészségügy összeomlik. Zavargások, járványok és éhínségek. A fejlődő világban az élet esélyei minimálisra zuhannak. A harmadik világ ötmilliárd lakója néhány évtized alatt életét veszti.
És, ha már holnap reggel kézbe vehetnénk az olaj helyett valami más energiát? Paul Roberts amerikai közgazdász emlékeztet: a történelemben eddig minden ilyen váltás kínkeserves volt. Fáról a szénre, szénről az olajra - mindkettőt gazdasági és politikai válság kísérte. Pedig mindkét paradigmaváltás több évtizedig tartó átmenet volt.
Ha az apokalipszis fekete ege sok volna, akadnak romantikus ötletek is: oltsa el a lámpát egy percre a Föld..., járjunk kerékpárral..., tiltsuk ki... fogjuk vissza... Csak: hat és fél milliárd ember akkor is éhen hal, ha kizárólag kőbaltával vadászik.
A komolyabb próbálkozások? Kiotó csődöt mondott, a szén-dioxid-kvótavásárlás rendszere csak a statisztikát javítja, a levegőt nem. Atomerőműből pedig a kevés is sok, félelmünket haragos zöld indulatok gerjesztik. Csak: hat és fél milliárd akkor is éhen hal, ha a legtakarékosabb Golffal jár.
Az olajalapú nyugati civilizációval az a legfőbb baj, hogy csak akkor életképes, ha bekebelez. Vérbő, virulens kapitalista. Nem csupán a Föld, hanem a tőle különböző kultúrák kizsákmányolásából, szétrohasztásából él. Féltékenyen őrzi az ő hierarchizált világrendjét, a társadalmi, gazdasági kapcsolatokat, érdekviszonyokat. Tudja, hogy az ember növekedésre ítéltetett. Ezt használja ki, s ezért nem is lehet tőle elvárni, hogy békésen belássa: a növekedés nem öncél, nem egyenlő a manipulált fogyasztással. Hogy az olajalapú berendezkedésnek a globális világban egyszer majd vége szakad. Hogy ez a berendezkedés pazarló, habzsoló, élősködő, miközben nem képes minden embernek egyforma életminőséget és lehetőséget teremteni.
2050 körül kilencmilliárd emberrel stabilizálódik a Föld lakossága. Mind világosabb: nem a népesedés lesz a jövő legfőbb gondja, hanem az energia, amely meghatározza a kilencmilliárd életformáját. Ha van energia, minden másra lesz megoldás. A globalizáció az ember növekedésének, terjeszkedésének természetes folyamata, amelynek csak kulturális-társadalmi-politikai keretei változnak. Néhány száz, vagy éppen ezer év a horizont. Ami az orrunk előtt van: túlérett nemzetállami, és éretlen nemzetközi keretek, amelyek alkalmatlanok a globális gondok megoldására. És, amíg van elég olaj, az egész gazdasági világrend újraragondolása várat magára, pedig egyszer meg kell majd haladni, amint meghaladhatóvá válik, mint szükségszerűség.
A szkeptikusoknak majdnem igazuk volt 1877-ben. Negyvencentisnél sokkal magasabb lótrágyában járunk már. Csak nem lótrágyának hívjuk. Természetes vakságunkban pedig nem látjuk, még nem is láthatjuk az orrunk előtt Ottót a jövendő "robbanómotorjával". Pedig ott van az, és amikor eljön az ideje...
