A Max Planck Egyetem kutatói, miközben koronás keresztespók selymének szálait molekulányi vastagságú fém-oxid réteggel vonták be, azt tapasztalták, hogy az ionok egy kicsiny része behatol a szálak belsejébe, ahol beépül a fehérjébe. A proteineket alkotó aminosavak sok esetben másodlagos kötésekkel - elsősorban hidrogénhidakkal - is kapcsolódnak egymáshoz: ezek az erők segítik a fehérje térszerkezetének kialakulását, illetve stabilitását. A fémionok beépülésével a helyzet megváltozik: azok ugyanis a hidrogénhidaknál sokkal erősebb, elsődleges, kovalens jellegű kötéseket alakítanak ki a környezetükben található aminosavakkal. A kísérleteket cinkkel, alumíniummal és titánnal végezték. A megerősített pókselyem mindhárom esetben 3-4-szer nagyobb súlyt volt képes megtartani, szakítószilárdsága pedig a titán hatására megtízszereződött.

A kutatók nemcsak a pókselymet, hanem az alapötletet is a természettől vették kölcsön. Több olyan állatcsoport is van, melyeknél fémionok találhatók az olyan, nagy erő kifejtésére szolgáló szervek fehérjéiben, mint a fullánk, vagy a szájszervek. Néhány hangya és sáskafaj rágói cinket tartalmaznak, bizonyos tengeri férgeknél pedig rézionok erősítik az állkapcsokat.

A pókselyem maga nem tartozik a gyakorlatban használt anyagok közé, de rengeteg hasonló szerkezetű mesterséges anyag igen. Ha ezeket is sikerülne titánnal megerősíteni, nagyon erős szöveteket lehetne létrehozni. Ezek akár a gyógyászatban is használhatók lennének: sebészeti varrócérna, kötőszöveti rost vagy akár ínprotézis is készülhetne belőlük.

A titánnal erősített pókfonal tízszeres szakítószilárdságú