Nyilván fontos kérdés, hogy tényleg maláriás volt-e Falusi Mariann (nem), ám erre azért nem alapoznánk egy televízióval súlyosbított vasárnap estét. A Párbajba kevert verbális háború is legföljebb annyiban okoz izgalmat, hogy diszkréten jelezzük: megvalósult a rémálmunk, amennyiben visszatért a képernyőre Mónika-show/Joshi Bharat-show. Kétmillió „dehogy nézem!” állampolgár – pardon: álampolgár – szörnyülködhetett azon, hogy Éva és Gigi mily szépen kurvanénikézte egymást élőben, mindössze néhány fognélküli mellékszereplő és két kopasz biztonsági ember hiányzott. Csúcspontként egyébként Éva transzban hempergett Sebestyén Balázs (Balázs) előtt, az őt előzőleg erkölcstelen magatartással (piálás, köpködés) vádoló Giginek meg  szembesülnie kellett azzal, hogy Jerzyvel elköltött benti szapora lepedőgyűrései (jaj!) alatt miket szedtek össze róla a bulvárlapok. (Update: késő éjszaka az ertéelről a cúlra átérő Gigi úgy egyszerűsítette a lényeget, hogy játékfilmet forgatott játékokkal, ami abból a szempontból helytállónak tetszik, hogy az erotikus hard leszbipornóba hajló művek szereplői csupán késekkel szurkálták, ha éppen nem fojtogatták vagy kötözgették egymást.)

Hanem a két esemény között volt egy interjú is.

Szinte fáj leírni, de a citált műsorsávban megint Hajdú Péter volt az, aki izzadt felsőtestű médiamunkásként exkluzív, mi több elgondolkodtató tartalmat állított elő, ha csak alig húsz percre is, hiszen kellett a hely a tényleg nem maláriás Falusi Mariannak (önpromós médiahek, pipa), továbbá a tévékettő énekversenyes zsűritagjaként feltűnő Balázs Klárinak és társainak (szimpla önpromó, beásítással).

Ezúttal a meggyilkolt debreceni képviselőnő, Balla Irma fia, ifj. Schönstein Sándor ült be a Frizbi stúdiójába (oda, ahol nemrégiben Keleti György vallott megrendítőn a lányáról). Már az alaphelyzet is minimum érdekes, mivel a fiatalember két évet ült fegyházban anyja „meggyilkolásáért”, hogy aztán most – több „furcsaság” miatt – visszadobják az ügyét első fokra. Az immár szabadlábon védekező, a sajtóban nem turnézó Schönstein halk szavú, értelmes egyetemistának néz ki, aki brutális cselekmény idején – ezt mondja – az őt igazoló haverokkal sütögetett kerti partin. Egyebekben „kizárásos alapon” ítélhették el, míg a kétszer is beismerő vallomást tévő, majd az azt visszavonó munkás – aki a képviselőnő háza melletti építkezésen dolgozott – alkalmilag börtönben ül, csak éppen megannyi gyakori betöréseinek folyományaként. De egyéb furcsaságok is akadnak, amelyekről Sándor végtelenül higgadtan, tárgyilagosan, képernyőre ragasztóan mesél.

Hogy igaza van-e vagy sem, azt feltehetően majd jól megállapítják egyszer, mindenesetre ép aggyal fölfoghatatlannak tűnik, ahogyan ez a fiú – Hajdú logikus és találó kérdései nyomán – már-már neutrálisan képes elemezni az elmúlt időszak történéseit; azt, például, hogy mennyi illogikus elemet találtak az eljárás során vagy azt, hogy az ügy szempontjából fontosnak látszó, építkezéseken alkalmazott eszközt – amelynek „mintáját” föllelték édesanyja testén – ügyvédjével miként kérték el és kapták meg az építésvezetőtől. S hogy az azon lévő DNS-mintákat még nem vizsgálták...

Ha ez nem dráma, akkor semmi sem, kivált, mert az emberek azért nem annyira gyakran szokták megölni a saját anyjukat, ám ha mégis, akkor általában minden hivatalos ember számára egyértelmű bizonyíték(ok)kal vetik őket alapjáraton tizenkét év tömlöcbe. De akárhogyan is, ennek az esetnek a bemutatása rávilágított néhány aktuális  problémára (igazságszolgáltatási stb.), miközben megannyi kérdést vetett fel.

És most majdnem azt mondtam, hogy sajnálhatja, aki nem látta, pedig tényleg. Pláne, hogy a késő esti ide-odakapcsolgatásban bele lehetett szaladni az immár nagymellű Zsófiba is, amint boldogan elénekli Rágógumi című számát.