Katherine S. Newman az amerikai iskolai lövöldözésekről ír könyvében. Newman, aki kutatása idején a Harvard professzora volt, két iskolai vérengzést vizsgált, amelyek a hírhedt Columbine-vérengzés előtt történtek. Munkatársaival együtt hónapokat töltött két kisvárosban, West Paducah-ban és Westside/Jonesboro-ban, ahol a helyiekkel készített interjúk alapján vizsgálta a történtek okait.

Newman két olyan középiskolai lövöldözésről ír, amelyeknek jellemzője az, hogy kis, zárt közösségekben történnek, melyekben központi szerepet tölt be az iskola. Az elkövetők iskola diákjai, akik saját diáktársaik ellen fordulnak. A Newman által vizsgált mindkét esetben, és az iskolai lövöldözések többségében, az elkövető az iskola egyik diákja. Ez minden esetben egy vagy két fehér fiú, és a merényletek is jómódú, többségében fehér, veszélytelennek tartott közösségekben történnek. Az ilyen lövölödzések nem szegény nagyvárosi környéken történnek.

Newman legfontosabb tézise, hogy az elkövetők a legtöbb esetben nem szenvednek mentális zavaroktól. Szerint az ilyen lövöldözések esetében az elkövető személye és az adott közösség is jól körülírható sajátosságokkal rendelkezik - könyvének címe is az: Az iskolai lövöldözések szociális gyökerei.

Az elkövetők általában az amerikai középiskolákra jellemző (kegyetlen) szociális ranglétra alján állnak, esetleg teljesen marginalizáltak. Volt olyan elkövető, aki nem volt kirekesztett, ám állandóan frusztrált volt, mert folyton csalódások érték, amiért a legnépszerűbb csoport nem fogadta be. Az egyik elkövetőnek a férfi mivoltát kérdőjelezték meg: melegnek titulálták az iskolaújságban. Newman szerint a folytonos megaláztatásra választ keresve ezek a fiúk olyan, készen kapott forgatókönyvekhez nyúlnak, amelyekkel a szocializációjuk során találkoznak. A férfiasságukat, erejüket, értéküket akarják bizonyítani, és az amerikai kultúrában ez mélyen összekapcsolódik az erőszakkal és a fegyverekkel. A Newman által vizsgált egyik elkövetőről kétéves korában készültek fotók fegyverrel a kezében, és 11 éves korára profi céllövő és vadász volt. Ehhez az is hozzá tartozik: ezek a gyerekek könnyedén szereznek fegyvert, legtöbbjük szimplán szüleitől vagy nagyszüleitől lopja el.
 
A lányok ezért is kevéssé valószínű, hogy iskolai támadókká válnak. Ők a szociálizációjuk során azt tanulják, lehetnek érzékenyebbek, ha problémájuk van, nem kell elrejteniük, megoszthatják másokkal. A legmarginalizáltabb lányok is fenntartanak legalább annyi interperszonális kapcsolatot szüleikkel vagy tanáraikkal, hogy a "felszínen" tudnak maradni.
 
Ezek a lövölödözések nem spontán események, ezek a fiúk sokáig készülnek rá és tervezik. Sokan figyelmeztető jeleket is adnak, tanároknak és diáktársaiknak egyaránt. A tanárok azonban nem veszik észre, hogy nagy a baj, mivel az iskola felépítése olyan, hogy senki sem rakja össze az információkat. Nem osztják meg egymással az aggodalomra okot adó jeleket, például egy fogalmazást amely arról szól, szerzője hogyan gyilkolná meg az iskola összes diákját. A később erről megkérdezett angoltanár nem is emlékezett a dolgozatra, nem tartotta fontosnak. A structural secrecy lényege, hogy senkit se bélyegezzenek meg, az egyik tanár előítéletei ne befolyásolják a másikat. Iskolaváltáskor nem viszik magukkal a gyerekek azt, amit az előző iskolában csináltak. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy tiszta lappal induljon - tartja az iskolai kultúra.

A diákok sem szólnak, pedig bizonyított, hogy minden esetben számos barátjuknak elmondják a terveiket a későbbi elkövetők. De a diákok (1) nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget, hiszen naponta mondanak olyanokat, hogy "megölöm a tanárt, ha megbuktat" (2) a betyárbecsület tiltja számukra, hogy árulkodjanak, és inkább csendben maradnak.

Jelen esetben a következő indok biztosan nem áll fenn, de a Newman által vizsgált esetekben fontos volt, hogy zárt, kis közösségben történtek. A városban mindenki ismert mindenkit, az emberek ott születnek, járnak iskolába, dolgoznak és élik le az egész életüket. Mindenki többszörösen is kapcsolatban áll egymással: a tanárod a szomszédod is, az orvosoddal egy klubba jársz, és a gyerek bébiszittere a polgármester lánya. A szülők nem csak a saját gyerekeikre figyelnek, hanem a másokéra is, a gyerekek nem tudnak semmit sem tenni anélkül, hogy valaki észre ne venné. Ez pedig hatalmas stresszt vált ki.

Newman azonban azt is hozzáteszi: minél nagyobb a probléma, annál kisebb az esélye, hogy a valaki elmondja a szomszédnak, hogy a szomszéd gyerek rosszat csinált, mert fél, hogy megromlik a viszonyuk. Emiatt is rengeteg fontos információ vész el.

Ezen zárt közösségekben a diákok többsége a helyi főiskolán tanul tovább, majd helyi lánnyal/fiúval házasodik össze, és az egész életét ugyanazok az emberek között fogja leélni. Tehát a diákok, akik a szociális ranglétra alján állnak, esélytelennek látják, hogy az iskola elvégzése után változik a helyzetük: hiszen ugyanazok az emberek között kell élniük utána is. Nem látnak más kiutat, mint hogy megtámadják az intézményt, amely az egész közösség életének középpontjában áll: az iskolát. Ezzel tehát Newman szerint az egész rendszer ellen támadnak és szimbolikusan az őket fojtogató környezetre nyitnak tüzet.