Nőnapi virágválasztás profi módon
 |
| A vásárlók főbb szempontjai a vásárlásnál az ár, a növény mérete, épsége és színe Móricz Simon / Népszabadság |
A vásárlók főbb szempontjai a vásárlásnál az ár, a növény mérete, épsége és színe, s bár sokan vélik úgy, hogy a cserepes jobb választás, az már keveseket érdekel, hogy milyen körülmények közt tud élve maradni a virág, holott gondatlanság miatt ezek sem sokkal tartósabbak, mint a vágott virág.
Ám az, hogy a kiválasztott virág hagyományosan milyen üzenetet közvetít, milyen érzelmeket fejez ki, még kevesebb figyelmet kap, holott valamikor egy szerencsétlen választással komolyan meg lehetett bántani, vagy akár vérig sérteni valakit, s néha éppen ez volt a cél.
A virágok szimbolikájával való kifinomult és tartózkodó kommunikációnak az ókortól kezdve nagy hagyományai vannak világszerte, de Európában az érzelmek kifejezésének e titkos nyelve a középkortól kezdve vált egyre népszerűbbé és kifinomultabbá. A XV. század nőeszménye a szende szűz és az erkölcsileg feddhetetlen asszony volt, ennek megfelelően az olyan tisztaságot és szerénységet szimbolizáló virágok voltak kedveltek, mint a fehér liliom, fehér rózsa, ibolya és harangvirág, ám a lángoló szerelem és buja vágyak virágnyelvi megfelelői már akkor is a piros és vörös virágok voltak, melyeket erkölcstelennek ítélt az egyház.
Az évszázadok alatt, korszaktól és kultúrkörtől függően egyre összetettebbé és fifikásabbá vált a virágnyelv. A reneszánsz korban még a jácinttal azt fejezte ki a szerelmes, hogy szenved, amiért távol kell lennie választottjától, az 1850-es évekre az egyes színeknek már külön jelentése volt, a sárgával például azt üzenték: már nem szeretlek.
A ma is népszerű nárcisznak sem volt feltétlenül hízelgő üzenete. Aki kapta, azzal tulajdonképpen azt közölték, hogy túlságosan hiú és önimádó, ám egy másik fennmaradt értelmezés szerint a sárga nárcisz azt jelentette: tökéletes vagy, maradj mindig ilyen.
A rokokó virágnyelvben már külön jelentést tulajdonítottak a levelek és virágok számának, és az átadás módjának is. Nemcsak a férfiak, de a nők is adtak virágot kedvesüknek, ezzel jelezvén, hogy mit gondolnak udvarlójukról. Ha például a lány a szerelem örök szimbólumának számító vörös rózsát úgy nyújtotta át, hogy elfordult a hősszerelmestől és a virág szárával bökött felé, az elutasítást jelentett, ám ha a szirmok néztek a férfi irányába, azzal azt mondták: félek, de remélhetsz. Ha a nő rózsalevelet adott kedvesének, az igenlő választ jelentett egy kérdésre, ám ha leveleitől megfosztott, tövises rózsát kapott valaki, az veszélyre figyelmeztetett.
Az első virágnyelvi szótár 1818-ban látott napvilágot Le Language des Fleurs címmel: ez több mint nyolcszáz növény jelentését írta le. Magyarul 1852-ben, Kassay Adolf összeállításában jelent meg az első virágnyelv-szótár. A virágnyelv népszerűsége a 19. század második felében érte el csúcspontját, ekkor még nagyon jól lehetett vele boldogulni a társasági életben, sőt műveltségre és jó ízlésre vallott, ha valaki képes volt ily módon kifejezésre juttatni érzelmeit. A virágnyelv persze nemcsak a még el nem kötelezett fiatalok játéka volt, tiltott és titkos viszonyokban is jól és feltűnésmentesen lehetett üzengetni vele egymásnak. Ám a lelepleződést elkerülendő a kevésbé egyértelmű és közismert jeleket is kellett ismerni, hisz ha egy feleség idegen férfitól vörös rózsacsokrot kapott, azt a legfaragatlanabb férj is tudta értelmezni, és az udvarlás hamar csúnya véget ért.
Félholt nyelv
Napjainkra a virágnyelv sokat egyszerűsödött, de azért még létezik. Köztudott, hogy a vörös rózsa a szerelmesnek jár, a krizantém temetőbe való, orchideát pedig olyannak adunk, akit nagyra becsülünk. A vörös és fehér rózsákból álló csokor az egységet jelképezi, így eljegyzésre, esküvőre kívánkozó összeállítás. Azt is tudjuk, hogy rózsából, ha egy szálat adunk, az legyen hosszú, csokrot pedig páratlan számú virágból köttetünk. Ez a szokás azokra az időkre nyúlik vissza, amikor a rózsát párosával árulták, így a páratlan szálból a nagylelkűségre lehetett következtetni, mivel az ajándékozó így hajlandó volt többet venni, mint amennyire szükség volt.
A fehér virágok hagyományosan a tisztaságot, ártatlanságot fejezik ki, ezért is kerül bele a kála, a gyöngyvirág és a liliom a hagyományos menyasszonyi csokrokba a borostyánnal együtt, amely az örök hűség jelképe. A héber hagyományban a mirtusz, az arab világban pedig a narancsvirág a szűzen férjhez menő lány ékessége.
Virágválasztásnál még mindig fontos szempont, hogy az ajándékozó milyen viszonyban van a megajándékozottal, hisz az ember mást akar üzenni ezzel a gesztussal egy kolléganőjének, mint mondjuk az édesanyjának, a húgának vagy a kedvesének. Számít továbbá a nő kora is, mert míg egy fiatal lánynak a frissességét és ártatlanságát dicsérő virágot ildomos átnyújtani, addig egy idősebb hölgyhöz jobban illenek az érett személyiség és kifinomultság nagyrabecsülését kifejező szimbólumok.
A fehér vagy krémszínű virágok fiatal lányhoz illenek, a vörös már a nagylányok, felnőtt nők színe, míg a lila és a kék az idősebb hölgyeknek való. Míg régebben negatív érzelmeket is kifejeztek vele, mára a sárga a barátságos szándék jelölője lett, barátnőknek, kolléganőknek, rokonoknak illik adni.
Nemcsak a vörös rózsa, de a szegfű és a tulipán is a lángoló érzelmek hírnöke. Ha vágott tulipánt választunk, ügyeljünk arra, hogy még bimbós és hosszú szárú legyen, így tovább gyönyörködhet benne az, aki kapja.
Persze virágnyelv ide vagy oda, azért a legfontosabb mégis az, hogy a virágnak örüljön az is, aki adja és az is, aki kapja, ehhez pedig a legbiztosabb út a másik ízlésének ismerete.
