Idáig jutottunk hát. Reggel 7.10-kor fölszállunk a Wiener Walzerre csak azért, hogy egy kis bécsi séta után megnézzük-hallgassuk, mit mível két öreg, egy amerikai és egy angol rocker. Amikor még igazán jólesett volna, szóba sem jött, hogy a helyszínen láthassuk őket. Pedig akkor nem csak a zene lett volna fontos: a háború után egy jó évtizeddel a húszévesek új nemzedéke nem kért abból, hogy a mindentudó apák mondják meg, hogyan kell gondolkodni-élni, helyesen kinézni-viselkedni.

A Tom és Jerry duó egyszer csak Simon és Garfunkelként vállalta az új zenét és új szövegeket. Az angol srác pedig társaival szemtelenül azt írta a dobra: Police, hogy az újságban azt álljon, „rendőrök gumibotozták a Rendőrség közönségét”.

Azóta sokat változott a világ. Sting például hatszor is föllépett nálunk. Paul Simon viszont nem járt erre, pedig anyját Bellának, apját Lajosnak anyakönyvezték Magyarországon. Ő viszont „Szájmonnak” mondja magát, amióta megtanult beszélni New Yorkban.

Sting és Paul Simon emlékezteti a közönségét, hogy mindenki megtarthatja önnön szabadságát Herbert Neubauer / MTI/EPA

Fél nyolcra teljesen megtelik a Stadthalle, lehetünk nyolc- vagy tízezren (ami azért semmi a félmillióhoz képest, amennyien kétszer is elmentek Simonért a Central Parkba). Sok magyar szót is hallani lehet, meg oroszt, angolt, spanyolt. Nyolc perccel később minden előzmény nélkül belevágnak, az amerikai fekete kalapban, az angol szakállal, alig lehet ráismerni. Felváltva játsszák egymás számait. A zenészcsapat kiváló, jön a zongora-, gitár-, harmonika-, tangóharmonika-, trombita-, szaxofon-, tuba-, hegedű- és dobszóló, ahogy kell. Simon egy füttyszólót is odarittyent.

A hely és a zene kellemes, a hiányérzet is kezd elmúlni, amikor Sting a saját blokkjában az Englishman in New Yorkot adja elő, benne a rock lényegével.

Arra a sorra, hogy „Be yourself” („Légy önmagad!”) vagy tizenötször ráénekelteti a közönséget: „No matter what they say” („Nem számít, mit mondanak”). Amit mi már előtte is ismertünk Szörényitől (Bródytól): „A fejükre is állhatnának, / érdekelni nem tudnának”.

Csatlakozik Simon, és a Mrs. Robinsont nyomják egészen másként, mint ahogy dudorászni szoktuk, és fergetegesen. A közönség mintha jobban venné a folkdalokat meg a country-westernt, pedig vitán felül Sting Roxanne-ja a csúcs, rettenetes erővel üvölti, miután előtte már bejelentette, hogy még mindig szemben áll a „k...va” (vagy inkább „elb... ott”) világgal.

A végén még három dalt együtt énekelnek, a Ceciliánál már igazán őrjöng a közönség, az Every Breath You Take-et senki sem bírja ülve, a Bridge Over Troubled Water pedig fölrobbantja a csarnokot.

Mégiscsak van még dolga a két öregnek a színpadon és a világban. Velük talán mi is megőriztünk valamit egykori önmagunkból, megtartjuk magunknak bárkivel szemben egyszer megértett szabadságunkat.