Mivel a hajdúsági megyeszékhely nagyjából az ellenkező irányba esik a migránsok eredeti, németországi úticéljától, érthető, hogy a reggel érkezők nagy része nem kívánt Debrecenbe továbbutazni. Hogy mindez miért igényelt ilyen demonstratív rendőri intézkedést, azt nem tudni, mindenesetre a nagyjából száz fős, fiatal férfiakból, családokból, gyerekekből és idősekből álló csoportot közel ugyanannyi, védősisakkal, golyóálló mellénnyel és plexi pajzzsal fölszerelt rendőr veszi körül, ami legalábbis aránytalannak tűnik.

-Már egy órája ordibálnak – mondja egy ott üldögélő, láthatósági mellényes vasutas, amiből annyi kétségtelenül igaz, hogy a még talpon lévők rendre ugyanazokat az angol mondatokat skandálják: ne zárják be és ne vigyék táborba őket, tovább akarnak menni.

Fotó: Hargitai Miklós / Népszabadság

Továbbmenésről viszont egyelőre szó sincs, még vécére is csak rendőri kísérettel mehetnek. A peron végén két mentőautóban várakozik az egészségügyi személyzet – amikor egy nő rosszul lesz, hirtelen mindenki megélénkül: a rendőrök pajzsot ragadnak, a beteget hordágyon tolják be a kocsiba, a tiltakozó családtagokat a rendőrök viszik el (nem bilincsben, tehát talán csak a lenyugtatás idejére; a fellépésnek ebben a fázisban nincs fenyegető színezete).

Közben gumikesztyűs, de maszk nélküli segélymunkások igyekeznek vízzel, élelemmel, jó szóval segíteni a láthatóan elcsigázott csoportnak. Előttünk egy apuka viszi a kislányát a sínek mellett felállított tábori toalettre rendőrök gyűrűjében, a vörös hajú, kócos kislány szeme le-lecsukódik a fáradtságtól.

A Köki felüljáróján egyre népesebb csoport figyeli a jelenetet, fényképeznek, és a fejleményeket tárgyalják. Egy fekete pólós fiatalember mindenkihez odamegy, azzal az üzenettel, hogy nemsokára nem százan, hanem hárommillióan lesznek, itt hagyják nekünk a szemetet és a fertőzéseket, ráadásul nem is szegények, mert tele vannak pénzzel meg kábítószerrel (?), és egyébként sem bántotta őket otthon senki.

Ha hinnénk az összeesküvés-elméletekben, őt fizetett hangulatfelelősnek (régi kifejezéssel provokátornak) gondolnánk, de a jelenkori Magyarországon nyilván nincsenek provokátorok, így ezt az elképzelést elhessegetjük. Attól az érzéstől viszont nagyon nehéz szabadulni, hogy az egész történet leginkább PR-célokat szolgál: annak demonstrálását, hogy az állam (a kormány) a helyén van, kézben tartja az eseményeket, és „megvédi" a menekültektől az országot.

A peronra az újságírókat sem engedik le a rendőrök – hogy miért, azt nem árulják el („tessék a BRFK sajtóosztályához fordulni a kérdésekkel), semmilyen parancsra vagy jogszabályra nem hivatkoznak. Mindenesetre több stáb is élőben közvetít a helyszínről, a „köztévé" a maga módján, a hol egykedvűen üldögélő, hol szavalókórust alakító menekültek agresszivitására és veszélyességére helyezve a hangsúlyt. Őket sem engedik az események közelébe, de velük – egyedüliként – szóba elegyedik az egyik rendőr, néhány mondatos szakmai magyarázatot fűzve a látványhoz. A többi sajtóst az állomásfőnök igyekszik távolabb terelni: tessék vigyázni, hamarosan vonat jár be a vágányra, nem szeretnénk levágott lábakkal bekerülni a hírekbe.