Vannak ezek az éjjel-nappal fiatalok, ugye, úgyis, mint gyere már ide, bazd meg, anyáddal szórakozzál, lefeküdtél a pasimmal, te szemét; vagy éppenséggel hírességek énekelnek az NDK zenés ajándékkosár című kultúrbotrányt is sértő nívón, hát, akkor már inkább Szaniszló Feri bácsi szórakoztató produkciója, amely holt komolyan győzi meg a gyanútlan polgárt a New York, Tel-Aviv, Párizs, Brüsszel, Berlin, London, Róma, Athén, Madrid, Moszkva, Oslo, Ottawa, Peking, Tokió, Phenjan, Ulánbátor, Baku, Ammán, Canberra, Washington-vonal libsibolsi gaztetteiről, felkészülnek a grönlandi bálnazsírkészítők, a zimbabwei antilopvadászok és a Zöld-foki-szigeti halászok, akik igazából csak annak látszanak, ám egyszer idejönnek és szemét módon kiszorítanak bennünket a Kárpát-medencéből.

Ez a Szombat esti láz viszont olyan, mint egy televíziós produkció.

Jó, nem biztos, hogy a széria végén az RTL-székházhoz láncolva követelem majd a folytatást, mégis: a produkciók mögött komoly teljesítmények vannak, s minthogy ezek szépen kivitelezett produkcióban öltenek testet, a néző (én) úgy érezheti, tartalommal teli valamit lát. Ehhez járul a zsűri, amelynek tagjai nem óhajtanak egyszerű hehe-poénokba és erőltetett tréfákba bocsátkozni, hanem részint szakmai alapon, kellő empátiával és kritikával értékelnek, másrészt – ezenközben – magyarul beszélve mondanak is valamit; ez utóbbi meglehetősen ritka vendég a hazai televíziózásában.

Keleti Andrea és Tihanyi Ákos úgy szakelemez, hogy nem érzem azt, mintha a Magyar Közlöny mandarinra átültetett különkiadását olvasnák fel; Szirtes Tamás maga a klasszikus szakember-pedagógus, akinek a közlendőiben nincs üresjárat, s akinek a szájából a „tánc maga az út” sem közhelynek hangzik, hanem odaillő, pontos, finoman filozofikus alapú tényállásrögzítésnek; Esztergályos Cecíliának meg kezitcsókolom, mert olyan édesen terjeng túl gesztusaival és röpködéseivel, hogy közben mégsem, ami óriási bravúr.

És igen, a profi táncosok (Molnár, Andrea, Südi Iringó, Markó Róbert, Cseh-Szakál Tibor stb.) munkája nyomán az amatőrök, hopp, időnként pompás alakításokkal ragadtatják tapsra a nagyérdeműt; Tóth Gabiról például nehéz lenne megmondani, hogy énekes-e vagy táncos, ha csak úgy, véletlenszerűen bámulnék rá a televízióra valami jó kis háromhetes kirgizisztáni kiküldetés után.

A teljességhez legföljebb az kéne, hogy a gondos kézzel kiválasztott és – és! – az adott est hangulatának megfelelően szépen átdolgozott zeneszámokat élőben tolná egy darab banda, mint régen, de hát egyrészt nyilván az RTL-nek is muszáj spórolnia a költségeken, másrészt tényleg érjem már be annyival, a kutyaúristent neki, hogy legalább az ének élő, sőt: az x-faktoros garnitúra jóvoltában egyenletesen jó színvonalú, helyenként speciel a táncnál is jobb.

De most nehogy már azt gondolják, hogy ez itten egy érzelmektől átitatott dolgozat, a tangó-szmoking-szátnájtfívör kombó hatására eluralkodott rajtam valami különleges hangulat, s mindjárt tánciskolába megyek parádézni; nem, csupán arról van szó, hogy egy televízióműsorként értelmezhető televízióműsorról – bulikban különleges mozdulatokat tevő ál-Travoltaként is – szakmai kötelesség megemlékezni.

A Szombat esti láz ilyen, sok mindennek meg amúgy sem örülhetünk: nem tudjuk kimenteni kis százmilliárdocskánkat Ciprusról, az euró az egekben, s ami a legnagyobb dráma: lassan ismét esni kezd a jól tudjuk, kik által megrendelt hó.