Ráadásul az ember mindezt otthon, a saját kanapéján heverészve szenvedi el. Kezében a távirányítóval mér hatalmas csapásokat tulajdon kedélyállapotára. És közben még reménykedik is, hogy a következő gombnyomás enyhülést hoz. Úgyhogy egyre izgatottabban, mind feszültebben vándorol csatornáról csatornára, hátha valahol megpihenhet. De úgy látszik, mindig mellényúl.

Aztán beéri azzal, ami kevésbé fáj. Ahol nem ordít a fülébe a rock, nem dobgép méri az időt, nem elszabadult műsorvezető alázza magát és vendégeit szakadatlan kényszeres poénkodással.

Ahol legalább a szellemesség igénye vagy vágya jelen van. Az erőfeszítés eredménye persze kérdéses. Az első ilyen enyhhelynek, mondhatni oázisnak a Heti Hetest találtam. Nem akkor, amikor néztem, mert akkor még reméltem jobbat is, inkább csak utólag. Mondjuk, ezt sem gondoltam volna, amikor néhány éve (évtizede?) szomorú búcsút vettem ettől a műsortól. Nem tudtam fölfogni, mi a jó abban, ha okos, tehetséges, a maguk szakmájában sikeres emberek, ahelyett, hogy szellemesek lennének, netán okosan csevegnének, mindenáron viccelődni próbálnak, félmondatos, netán egyszavas csattanóval szeretnének folyton célba találni. Az eredmény pedig az, hogy mondjuk öt ökörködésre jut egy vagy két elmésség. Rögtönzésnél nem is rossz arány, de nézni, hallgatni csekély öröm.

Ezúttal azzal bolondították meg az alaphelyzetet, hogy néhány évtizeddel későbbre képzelték magukat, és a jövőből próbálták meg cibálni a mostani oroszlán bajszát. Bár ezektől a kísérletektől bizonyára egyetlen álmos ragadozó sem ébredne föl, az ugrás a jövőbe viszont azzal a kétségtelen előnnyel járt, hogy bőven lehetett tréfálkozni az öregséggel. Betegségekkel, elesettséggel, kórházzal. Örökzöld témakör. És igazán magnyugtató fölismerni, hogy még mindig az aranyér a legviccesebb kórság. A Hernádi Judit és Verebes István távollétében kissé megfogyatkozott csapat egyébként többször is emlegette Havas Henriket. Akit viszont élő adásban is láthattam, mégpedig az M2 Itt vagyok én című műsorában. Ahányszor véletlenül odatévedtem, elégedett, mondhatni élvező mosolyába botlottam. Lehet, hogy ott kellett volna maradnom. Csak hát, amikor éppen nem Havas Henrik volt a képen, akkor itt is fiatalok ugráltak és daloltak.

Így hát megpróbálkoztam konzervatívabb élvezettel is. A szolnoki színház hagyományos gálájáról a Duna TV-n azonban egy perc alatt elűzött Balázs Péter széles jókedve, amellyel gondtalan derűre szólított föl, majd kiérdemesült operett-primadonnákat konferált be. Maradt hát a másik véglet: Sas József. Mondjuk azt sem gondoltam volna, amikor Komlós, Hofi, Árkus távoztával ő maradt a porondon, hogy még örülni fogok neki. Pedig kimondottan jólesett, amikor kivénhedt, múltbeli emberként Zerkovitz dalának parafrázisával oktatta gyermekét, hogyan kell ma karriert csinálni: Tanulj meg fiacskám politizálni. Többnyire még szellemes is volt a szöveg, nemcsak keménykedő.

A műsor egyébként most sem szellemesebb, mint a címe: Zsebrepacsi. Jócskán van benne malackodás. Ami ősrégi kabaréhagyomány, csak éppen kiveszett belőle a lényegi tartalom. Valaha lázadást, a bevett normák felrúgását jelentette. A csoda az, hogy ma is hat. Mindig akad egy-két néző, főképp hölgy, aki úgy kaccan föl egy-egy erősebb szó hallatán, mintha százéves Csipkerózsika-álomból ébredne éppen. Pedig a villamoson bármikor vaskosabb kifejezéseket hallhat. Az emberi természet, benne a humorérzék is, kiismerhetetlen.

Sas József elszánt öntudattal művel egy kihaltnak látszó műfajt, a politikai kabarét. És hovatovább valóban körülveszi őt az utolsó mohikánok bús-mókás glóriája. Mérhetetlen öntudata már nem irritál, inkább együttérző mosolyt fakaszt. A Fészek Klub szegényes díszletei közül, egy térkép elől, amelyen minden helynév Felcsúttal végződik, küldi harcias üzenetét a hatalomnak. Az ember tragédiája szavaival Luciferként küzd az Úrral. És nem kevesebbet állít, mint hogy „hol a kabaré lábát megveti, világodat meg fogja dönteni".

De szép lenne, ha igaz lehetne.