Valamikor 1986 tavaszán lehetett: ültünk a konyhában, a rádióból a Poptarisznya szólt, épp a slágerlistánál tartottak - igénytelen eurodiszkó ment, mint mindenütt, ahol a tömegmédián szocializálódott közönség szerkeszti a műsort. Aztán egyszer csak egy furcsa, keleties gitárdallam úszott be az éterbe, és héjaszerűen vijjogó hangján énekelni kezdett Udo Dirkschneider, a két-három évtizeddel ezelőtti heavy metal fénykor legvalószínűtlenebb jelensége. Azaz felcsendült a Metal Heart, és B. Tóth László bűneiből egy kisebb adag bocsánatot nyert.

Azóta bő 23 év telt el, de sem a Metal Heart - az Accept kultikus, a műfaj határait messzire kitoló slágere, benne a Für Elise gitárra áthangszerelt taktusaival -, sem Udo nem veszített a fényéből - tanú rá az a néhányezer ember, aki péntekről szombatra virradóra a széllel, a porral és a nézőtérre szórt murva extrém talpmasszázs-kúrájával dacolva végighalgatta székesfehérvári Fezen fesztiválon az U.D.O együttes szűk két órás koncertjét. Az előadás az első számtól az utolsóig - a Metal Heart-tól a Fast as a Shark-ig - hibátlan, profeszionális és fergeteges volt. A dalokat leginkább az Accept nagy korszakából, az 1980 és 85 közötti időszakból válogatták - ebből az időszakból gyakorlatilag az összes slágert eljátszották (talán a Breaker és a China Lady kivételével), olyan tempósan és energikusan, mintha most kezdenék a pályát. Pedig... Udo immár az 57. esztendőt tapossa, és a többiek is jócskán benne vannak a nagypapa-korban.

Az énekes, akit az Accept frontembereként ismert meg a világ, külsőre kimondottan anti-metálsztár. Abban a műfajban, ahol leginkább a szálfatermetű, oroszlánhajú, csupa izom gitár- és mikrofonhősöknek terem babér, ugyan mi keresnivalója lenne valakinek, aki úgy néz ki, mint egy zsugorított, kefefrizurás Mészöly Kálmán? Márpedig Udo Dirkschneider ezzel a nem igazán fémzene-konform külsővel immár 30 éve megunhatatlan figurája az európai fémzenének. Amikor kisétál a színpadra - terepszínű nadrágban, a sörhasán vidáman feszülő, felül kigombolt fekete ingben, karjain a két évtizeddel ezelőtti tinidivatot idéző fekte csuklóvédőkkel -, leginkább egy kissé túlkoros roadra emlékeztet, aki még egy utolsót igazít a mikrofonállványon. De ez a kis ember úgy bánik a hangjával, a közönségével és a zenekarával, ahogyan még a legnagyobbak/leghíresebbek közül is kevesen. Egy U.D.O-koncerten nincsenek üresjáratok, öncélú (pontosabban a kevésbé kitartó munkatársak életre oxigénezését szolgáló) gitár- és dobelőadások, a számok közé szőtt dumaszínházi betétek.

Ez a mostani fellépés is olyan volt, mintha rögtön a ráadással indult volna: a dalok szünet és szövegelés nélkül követték egymást, a közönség pedig lelkesen énekelte a több évtizede ismert és már Magyarországon is sokszor hallott tételeket (az U.D.O. valamikor 1988 elején lépett fel először nálunk az azóta már lebontott Körcsarnokban, és azóta rendszeresen visszajáró vendégnek számít, sőt az 1986-ben feloszlott, majd későb egy rövid időre újra összeállt Accept is játszott már itt, a Szigeten).

Érdemi kritikát nehéz is írni róla: az egyetlen, nehezen megérthető momentum az volt, hogy az utolsó klasszikus Accept-lemezről, az 1986-os Russian Roulette-ről nem játszottak semmit (ugyanúgy, mint 1988-ban). Az igazán jelentős opusokból ennek ellenére sem volt hiány, a Pricess of the Dawn, a Balls to the Wall, a Living for Tonite, az I'm A Rebel, és az utolsó ráadásban a Burning is megszólalt. Stefan Kaufmann gitáros itt is kimagaslott a mezőnyből, mint előző "munkahelyén", a Stormwitchban, Francesco Jovino dobos pedig legalább olyan jó, mint elődje, Stefan Schwarzmann volt (és aki látta az utóbbit azon a 21 évvel ezelőtti budapesti koncerten, az tudja hogy ez nem kis szó).

Néhány szót a közönség is megérdemel. A becsültben megőszült, Motörhead-pólós fotelrockerek minden hasonló szeánszra eljönnek, de itt néhány egészen anakronisztikus alakzat is felbukkant: a bőrzakón levágott ujjú farmerdzsekit, a nadrágon szegecses bőrövet viselő, derékig érő hajú húszévesek fazonja 89-ben is kissé megkésettnek tűnt volna, most pedig 2009-et írunk.

A koncerten a törzsanyag másfél óráig tartott, erre jött még négy ráadás. Az U.D.O. szemmel láthatóan élvezte a közönség kitartását, csak akkor hagyták abba a zenélést, amikor már láthatóan jártányi erejük is alig volt. Végső soron egy tökéletes, egyenletes színvonalú, minden pillanatában élvezhető koncertet raktak össze, amit leginkább a tavalyi Sex Pistols-fellépéshez lehetne hasonlítani a Sziget fesztiválon. Ez a produkció is inkább oda illett volna, 30 ezer ember elé. Persze a székesfehérvári háromezer azért biztosan nem bánta, hogy így alakult.