Megasztár a mínusz hatodikon
Véget ért a hatodik széria, mi pedig ismét jó pár dolgon elgondolkozhatunk. A műsor ugyanis ismét megválaszolt és megválaszolatlan kérdések tömkelegét hozta fel a csillogástól meg nem tévesztett néző fejében. Vajon lesz valaha normális tehetségkutató műsor a magyar televízióban? De lassítsunk, és kezdjük az elején.
Először is: mi a nyavalyáért kell lehúzni a húszezredik bőrt arról a bizonyos rókáról? Főleg annak tudatában, hogy a róka koma értéke az utóbbi alkalmakkor egyre csak csökkent... Ezúttal már sikerült felkutatni a Megasztár tengerének (vagy pocsolyájának?) legmélyét, ami reményeim szerint már mindenképp visszatartja a tisztelt megaspecialistákat a tragédia hetedik felvonásától.
Fogalmam sincs, hogy a zsűri számára mégis mi volt az irányadó elv, amely szerint kiválasztották az állítólag legjobb tizenkét versenyzőt, azonban azt biztosan állíthatom, hogy a válogatás katasztrofálisan sikerült. A produkciók néhány kivételtől eltekintve a műsor korábbi szériáiban sem szárnyaltak Mount Everest-i magasságokban, ráadásul az utóbbi versenyekben már érezni lehetett a gyengülést, azonban most mindent sikerült alulmúlni.
Egy zenei tehetségkutatóban valóságos botránynak számít, ha a döntőbe jutott versenyzők produkciói hallgatásakor már azt is kitörő eufóriával kell fogadnunk, hogy az illető nagyrészt pontosan intonált hangokkal énekel végig egy dalt. Itt pedig pontosan ez történt.
Ha hamis hang/perc rekordkísérletként futottak volna a széria egyes adásai, akkor bizonyára elismerően bólintanék, de itt nem ez volt a koncepció, legalábbis nem így tervezték a műsor szerkesztői.
Tévéműsor lévén a vizuális élmények ugyan valamelyest kompenzálhattak volna az ordító zenei hiányosságokért, de a versenyzők színpadi jelenléte sem volt túlságosan meggyőző. Nem hiszem, hogy lett volna valamelyest zeneértő ember, aki szenvedés nélkül végig tudott volna nézni egy adást is ebből a szériából. A színvonaltalanság túlzás nélkül a bántó szintet érte el. Szinte fizikai fájdalmaim voltak.
A bizonytalanul és stílustalanul előadott produkciók között két versenyző nyújtott üdítő kivételt, név szerint Radics Gigi és Szakos Andrea - és hála a jó égnek- végül ők is jutottak be a fináléba. Ez a két hölgy testesítette meg azt, amiről a műsornak nagyjából szólnia kellett volna, és az ő estükben valóban vitathatatlan énekkvalitásokról beszélhetünk. Nem bántuk volna, ha esetleg a többi tíz versenyző is valami hasonlót lett volna képes felmutatni.
A végeredménnyel azonban vitába szállnék. Radics Gigi győzelme indokoltnak mondható, de az életkoráról nem lehet elfeledkezni. Mégiscsak egy 15 éves lányról beszélünk. Biztos, hogy jó ilyen fiatalon felvállalni a kereskedelmi média által jelentett megpróbáltatást? A műsorban való győzelem egyben a média mókuskerekébe való óhatatlan bekerülést is jelenti, és egy ilyen fiatal lány esetében sajnos még igencsak ott lóg a levegőben a gyors kiégés veszélye.
Mester Tamás nyilván tökéletesen elégedett arccal szemlélte az eseményeket, hiszen - mint azt szinte az összes adásban hallottuk - a zsűri négy éve oszlopos tagja a közönséget nyílt propaganda szöveggel bíztatta arra, hogy szavazzanak Gigire, neki kell megnyernie a versenyt. A zenész csak azt felejtette el, hogy az ő feladata pontosan az volna, hogy zsűritagként igyekezzen objektív értékelést adni az elhangzott produkciókról, de persze az ez irányú felvilágosítás három társa életéből is kimaradt.
A zsűri funkciója tulajdonképp nem volt más, mint a produkciók ajnározása, és a közönség „hülyítése”. Akár egyenként is végigvehetjük, hogy Bochkor Gábor nagyszájú rádió műsorvezető miképp avanzsált jóságos megamentorrá, az „anya helyett anya” szerepben tündöklő Falusi Mariann hogyan nyújtotta a teljes szakmai súlytalanságot, és ugyebár népszerű musicalszínészünknek is néha nehezére esett moderálnia magát. Bár azt gyorsan hozzá kell tennem, hogy még így is Bereczki Zoltán volt a négyes fogat szakmailag legtöbbet érő tagja, és mindenképp az ő száját hagyták el az adások legértékesebb mondatai.
Sokakkal beszélgettem már a műsor színvonaltalanságáról, és közülük nem egy csupán legyintett, mondván: „Mégis mit vársz egy tévés tehetségkutatótól?” Válaszul felhoznám a hasonló profilú, skandináv műsorok példáját. Skandinávia ugyanis régóta bizonyítja, hogy még ma is van értelme valódi zenét csinálni. Ezen országok sok egyéb mellett abban különböznek hazánktól, hogy területükön kultúrája van a könnyűzenének. Ennek megfelelően a Megasztár svéd megfelelőiben olyan személyek versenyeznek, és olyan emberek nyerik meg őket, akikkel errefelé valószínűleg nem tudna mit kezdeni a média darálója, mert sajnos ki kell mondanunk: Magyarországon nincs igény a színvonalas produkciókra!
Ezt a sajnálatos tényt pontosan a Megasztár és társai tudnák megváltoztatni, de sajnos a szerkesztőségeknek esze ágába sincs. A nálunk méltatlanul mellőzött rockzene például pontosan azért virágzik északon, mert a média hajlandó felkarolni. 2009-ben a Swedish Idol című vetélkedőt egy fiatal, Erik Grönwall névre hallgató tehetséges énekes nyerte meg. A fiatalember a műsorban kizárólag rock és metál zenekarok dalait adta elő, az itt látható videóban pedig épp az Iron Maiden híres, Run To The Hills című dalát interpretálja. Erik ma a saját jogon is híres H.E.A.T. nevű hard rock együttes énekese, és idén meghívást kapott a bandával a nemzetköziSweden Rock Festival rendezvényre.
A Megasztár hatodik szériája mindössze két tehetséget tudott felmutatni. Ehhez egyetlen műsor is elég lett volna. A győztes sikere a valódi zenei élet pedig erősen kérdéses. Sajnálatos, ha Magyarországon ez a zene jövője!