Lovakat röptető
Ribárszkit akkor kezdte újra felfedezni a hazai lósport. 1980-ban fiatal versenyzőként gát- és akadályugró versenyzőként valósággal berobbant az élvonalba, három egymást követő évben szerzett ugró champion címet, ami azt jelenti, hogy az adott évadban ő nyerte a legtöbb versenyt. Azután hosszú ideig külföldön dolgozott. Trénerként tért haza, az általa felkészített versenylovak azóta hét idomár champion címet hoztak neki.
Neve mégis Overdose edzőjeként lett széles körben ismert.
Overdose idei első versenyéről címlapon számolt be a The New York Times és az International Herald Tribune. Dunakeszi alagi városrészében, ahol a versenyistállók állnak, ma az a ritka, ha egyetlen külföldi újságíró sem várakozik Ribárszkira. Tolmács nem kell, a tréner hat nyelven beszél. Így hozta az élet. Az angol többek között a lóárveréseken kellett, a német a müncheni és zürichi évei alatt ragadt meg, de így sajátította el Pardubicében a csehet is. A horvát és a lengyel tudását a lovaik iránt telefonon érdeklődő tulajdonosok tartják karban, a franciát pedig egyszerűen muszáj értenie annak, aki európai lóversenyekre jár. Nem mintha bármit is könyvből tanult volna. De bárhová is vetődött, a harmadik hónaptól kezdve magabiztosan használta az adott nyelvet.
Kevés közhelyesebb mondatot írhatnánk ide, mint azt, hogy a lósport már gyermekként vonzotta. Mégsem kerülhetjük meg annak ismeretében, hogy a kis Ribárszki négyévesen lovas kocsikat kötött el. Vácott, pontosabban a kisváci kocsma környékén, ahol gyermekkora javát töltötte, a hatvanas években gyakran hagyták őrizetlenül a szekereiket az italmérésbe betérő gazdák. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, a sarkon ártatlan képpel bámészkodó kisfiú, gyorsan felkapaszkodott a bakra, és elindította a lovakat. Imádta őket. A sport az volt benne, milyen messzire sikerül eljutnia a szekérrel, míg az utána rohanó felnőttek be nem érik. A pofon nem számított, legközelebb ugyanolyan mohón villogó szemekkel figyelte a kocsma előtt a lovas kocsikat.
Hatévesen kapta az első lovát. A fél szemére vak, öreg szürke félvérrel is boldog volt. Minden szabad percét az akkor még be nem épített Duna-parton töltötte, szőrén ülte meg, és ha nem látták, a folyóban úsztatta, miközben a hátán ült. A saját ló végre lekötötte az örökmozgó gyermeket, egyúttal rendszerességre és kötelességtudatra szoktatta. Úgy emlékszik, tizenéves fejjel ennek köszönhetően "kellett" heti rendszerességgel cserélgetnie a barátnőit. Versenyszerűen kenuzott, izmos volt és napbarnított, ráadásul lova is volt, (ő így mondja) nem csoda, ha ragadtak rá a lányok. A kapcsolat addig tartott, míg az aktuális barátnő moziba vagy táncolni nem akart menni. Ribárszki akkor azt felelte, jó, de előbb megtisztítom a ló patáját, és almot cserélek alatta.
Középiskolába Tatára ment, három év alatt lótenyésztőnek képezték ki. Első munkahelye a mezőhegyesi méneshez kötötte, de miután túl nagy távolság választotta el kedvenc csikójától, átkérte magát Dunakeszire, az alagi istállóba. Az akkori tréner felsorakoztatta a lovászokat, megkérdezte, ki akar gáton és akadályon ugratni. Ribárszki egy hirtelen ötlettől áthatva felemelte a kezét. Egy év múlva átvehette az 1980-ban legtöbb versenyt megnyerő ugró champion címet. Hasonlót kapott 1981-ben és '82-ben is. A szezonzáró verseny előtt vállát törte, de három héttel később már ott téblábolt a külföldi versenyre készülő lovasok között. Addig erősködött, míg az edző azt mondta: na Ribárszki, ha felemelt kézzel elviszi azt a két vödör vizet, jöhet. A második lépés után kicsordult a könny a szeméből, de csak vitte, merev karral a vödröket.
Huszonhárom éves volt, amikor elfogadta egy alsó-morvaországi istálló meghívását. Nem sokat gondolkodott rajta, ment és kész. Szerződésben vállalta, hogy hatvanhét kilóról három hét alatt ötvenhatra fogy. Tizennégy gyors, de eredménytelen lovat adtak a keze alá. Néhány hónappal később a lovak hozni kezdték a helyezéseket, az istálló egyre előkelőbb helyre került a listán, Ribárszki pedig két évben is második volt az akkori csehszlovákiai champion mögött.
Azután eltörte a gerincét. Egy hónapig a lábait sem tudta mozgatni. Amikor a kezeléseknek köszönhetően már nem kellett attól tartani, hogy béna marad, és a gyógytornász is beírta őt a naptárába, ráébredt, hogy küszöbön áll az évad utolsó nagy versenye Pozsonyban. Saját felelősségére elhagyta a kórházat. Nyögve, sziszegve, sántikálva ment le az istállóba. Hetvenhárom kiló volt a súlya, gyógyulás közben kellett több mint tíz kilót leadnia. Volt rá tíz napja, de azt gondolta, a lovak közelsége majd helyrehozza. Az ötlet bevált, a verseny napján magabiztosan pattant nyeregbe. Az utolsó kanyarban kiszorították, mielőtt bukott volna, bal lába a korláthoz szorult. A balesetben leszakadt három lábujja. Aznap arra gondolt, talán abba kéne hagynia a versenyzést.
Münchenbe ment lovásznak, majd egy év után Zürichbe szerződött. Ott előbb a tréner segítője lett, majd önálló idomárként is lehetőséget kapott. Akkortól ő döntött arról, melyik lovat ki lovagolja, és milyen edzésmunkát végezzen vele. Különös kapcsolat fűzte az állatokhoz. Jellemző volt, hogy a lónak kínált répába először maga harapott bele... A betegségeket ránézésre megállapította, a vizsgálat végén az állatorvos többnyire csak azt ismételte, amit ő már az első pillanattól tudott.
Az edzésmunkát gondosan előre tervező, a napi feladatokat papírról olvasó trénerek furcsán nézték a magyart. Mintha mindig rögtönözne. Lehet így komoly munkát végezni? Az eredmények azt mutatták, lehet.
A bábolnai méneshez tartozó kerteskői gazdasághoz 1994-ben többször is hívták, végső döntéséhez hozzájárult, hogy kedvenc lova Svájcban a lábát törte, el kellett altatni. Hazatért, de nem Bábolnára jött, hanem Dunakeszire. Házat vett, és lovakat. Negyvenes éveinek közepére megállapodott ember lett. Párja, Molnár Orsolya maga is lovas, és a versenylovak abrakmestere. Térdig érő ikerlányaik egész nap kint vannak az alagi pályán, ahol különböző istállókban háromszázötven versenyló készül a következő futamra. Ribárszki apuka nem felejtett el póniról gondoskodni, nehogy két és fél éves lányai túl későn üljenek nyeregbe...
Alagon ma hetvenhat versenyló tréningezik Ribárszki Sándor előírásai szerint. A hetvenhat lóhoz tizennyolc lovas napi munkáját kell beosztani. Mindenkinek személyre szabott feladatot ad, sokszor pillanatnyi megérzésére hallgatva dönt arról, melyik ló mennyit és hogyan fusson. Közben harmincöt tulajdonos hívja nap mint nap, hogy kedvence pillanatnyi formájáról érdeklődjön, de neki is van tizennégy saját lova. Ehhez jön az Overdose iránt megnyilvánuló, elapadhatatlan érdeklődés. A kívülálló számára úgy tűnik, Dunakeszin aligha találhatnánk Ribárszkinál elfoglaltabb embert.
Az ő döntése volt az is, hogy Overdose legyen sprinter. Nevenincs csikó volt még (a "kis angolnak" hívták), mikor eldöntötte, hogy rövidtávfutónak fogja felkészíteni. Nem sokat gondolkodott rajta, csak egy megérzés volt. A folytatás ismert, az edzéseken Európa talán leggyorsabb lovát sikerült kinevelni.
- Miért vittem Ribárszkihoz Overdose-t? - kérdez vissza a ló tulajdonosa, Mikóczy Zoltán. - Mert ő tudja, hogyan lehet kihozni a maximumot egy versenylóból. Végtelenül bohó ember, döntései sokszor szakmailag is következetlennek tűnnek. Mégis, míg a többi idomárnál futnak, nála valósággal repülnek a lovak.
